Mostart talán nem kell bemutatni, mert az Öreg hidat mindenki ismeri, ha másról nem, Csontváry Kosztka Tivadar festményéről bizonyosan. Előrebocsátom, pontosan olyan, amilyennek ő látta, még akkor is, ha megsemmisült a délszláv háborúban.
A Neretva folyót átszelő 450 éves hidat 1993. november 9-én egy horvát tank pár óra alatt rombolta le. Azon a napon a világ egyik legszebb és leghíresebb hídja a Neretva folyóba omlott az 1992-1995-ös szerb-bosnyák háború során. A híd egyike volt Bosznia-Hercegovina azon építészetileg jelentős, tizenhatodik századi építményei csoportjának, amely nem élte túl a szándékos pusztítást a 90-es évek háborúja során. A híd megsemmisülése a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) egyik fő háborús bűnügyi perében is szerepelt, az újjáépítése pedig ismét az építményre irányította a világ figyelmét. A háború végét (1995) követően azonnal megindult az újjáépítés megszervezése, az UNESCO felügyelete alatt, Világbanki támogatással. Az építésnek magyar vonatkozása is van: a magyar békefenntartói SFOR alakulat, a Magyar Műszaki Kontingens katonái emelték ki a híd darabjait a Neretva folyóból. Voltak olyan kövek, amelyeknek 50-60 tonna volt a tömege. A köveket 1997. szeptember 29. és november 23. között emelték ki.
Az újjáépítést egyéves felmérési munka előzte meg, hiszen a korabeli híd építéséről rendkívül kevés dokumentum állt rendelkezésre. Az előkészítés ideje alatt tisztázódtak azok a műemléki alapelvek is, amelyek alapján a híd tervezése és újjáépítése zajlott. 2004-re épült fel az új híd. Hivatalos átadása 2004. július 23-án 6 állam képviselőjének jelenlétében történt meg. Az UNESCO 2005-ben a világörökség részévé nyilvánította a hidat. (Forrás: travelo.hu)
Mostarban kemény harcok dúltak a délszláv háborúban. A város közepén található kisebb temetőkben szívszorító látvány, hogy mennyi ember halt meg 1993-ban. A dicsőnek hitt Jugoszlávia széthullott, és ez rengeteg áldozattal és kegyetlenséggel járt. Az addig testvéri közösségben élő bosnyákok, szerbek, horvátok úgy ölték egymást, mintha azelőtt nem éltek volna vegyes házasságban vagy jó szomszédságban. Ahogy az ember belép a városba, valahogy megérzi, hogy itt olyasmik zajlottak, amiknek nyomát az idő bár igyekezett eltörölni, nem sikerült neki. Hatalmas a tömeg, mindenhol árusok, éttermek, a levegő tele ételszaggal, füsttel, és feltűnően nagy a különbség a Neretva egyik oldalán élő a katolikus horvátok lakta részek és a másik partján lakó bosnyák muzulmánok között.
A város etnikailag még mindig megosztott. A bosnyákoknak és a horvátoknak külön egyetemük és labdarúgó csapatuk is van. A városban a legnépszerűbb sport a labdarúgás és sporttörténeti érdekesség, hogy az első boszniai labdát 1903-ban Budapestről kapták. A turisták által is sűrűn látogatott Mostarban nyáron nagyon meleg van, hiszenez Bosznia-Hercegovina legmagasabb hőmérsékletű városa: forró napokon akár 45 °C-ot is mérhetnek.
Az Öreg Hídon lépni se lehet, annyian vannak. Azt lessük, nem akar-e ugrani valaki, mert ez a szokás már szinte mindennapos lett, pedig régebben a fiatalok csak az év júniusban bizonyították, hogy férfivá értek. Akkor vetették magukat a folyóba, és úsztak ki diadalittasan. Mostanában ez is változóban van, mert kicsit kalapoznak a mutatvány után, és már jobban is van kedvük a turisták elismeréséért küzdeni.
Mostar lenyűgözően sokszínű, az ottomán épületek, mecsetek és dzsámik között nincs, aki nem érezne némi időutazást. A levegőben kávé illata száll, mindenhol újabb szőnyegek, a boltok kirakatában a helyi lokum nevű édesség milliószámra. Nekem az jár a fejemben, mennyit szenvedhettek az itt lakók 30 évvel ezelőtt. Nehéz azt elfogadni és megérteni, hogy a háború ennyire kéznyújtásnyira zajlott, nem beszélve a tömeges kivégzésekről és kínzásokról. Sok errefelé a kóbor kutya és macska, elnyúlva hevernek az utcán, és sok a romos elhanyagolt ház is, főleg a bosnyák oldalon. A legmegdöbbentőbb a csecsemőkkel koldulók látványa. Nemcsak kisgyerekek ülnek a hidakon, a falak tövében, hanem egészen pici babák is, amelyektől összefacsarodik az ember szíve. A város él, mert élni akar, és bizonyára megküzd belső démonjaival, mert bár a háború véget ért, az ellentétek nem. A békés egymás mellett élés a múltté, a felszín alatt lappang a feszültség. Bosznia még nem heverte ki a harcokat és a sebeket sem, amit lakosai átéltek, és amelyekkel tovább kell élniük.
Már csak Kolodko Mihály szobra maradt a nap végére, amit nem könnyű megtalálni. Akkorát kiáltok, amikor meglelem, hogy sokan, akik a Neretva partján ejtőznek, bizonyára bolondnak néznek. De megvan Csontváry, aki már akkor meglátta a városban a különlegest, amikor még sokan nem. A híd felé néz és fest hittel és szenvedéllyel. A szobrász keze alatt csendben megelevenedik a régmúlt.
Befejező rész következik…
Kép forrása: Pinterest
