Azokban a napokban nem beszéltünk sokat, nekem nem is volt ínyemre ez a fajta zárkózottság, de nem vagyok egyébként se tolakodó, gondoltam, lesz, ami lesz. Ha kibontakozik az egész, akkor jó, élvezem, amíg lehet, ha meg nem, akkor ennyi volt, és majd lesz mit mesélnem az öregek otthonában.
Én is, minden nő, legyen az bármennyi éves, elkezdtem hinni valami jóban, és elkezdtem remélni, hogy részem lehet valami különlegesben. Ha most valaki azt hiszi, hogy elfelejtettem a korom, meg a kilóim, amik egyre jobban zavartak, akkor téved. Viszont elkezdtem belülről fűteni magam, úgy, ahogy mindig. Szerelmet akartam, miközben tudtam, hogy az egész ostobaság és lehetetlen.
Azt viszonylag hamar észrevettem, hogy nem enged közel magához, szinte alig árul el magáról valamit, miközben zenéről, könyvekről beszélgetünk, de nem orrvérzésig. Vagy öt nappal későbbre azonban megbeszéltünk egy következő találkozót. Méghozzá nála. Istenem, tényleg naiv voltam. Nem azért mentem el hozzá, hogy lefeküdjek vele. Hogy hazudtam-e magamnak ebben előtte, már nem tudom, de az biztos, hogy nem öltöztem ki különösebben, máskor szexi csipkebugyit vettem volna fel, akkor viszont egy szimpla feketét.
Megint izgultam, de ez már örömteli izgalom volt. Megbeszéltük, hogy megmasszíroz, és én még mindig nem gondoltam a szexre. Ismerem magam, visszafogott vagyok azzal, akit nem ismerek, azt se szeretem, ha idegen a kezemhez ér. Szóval masszázs és semmi több. Érdekes módon, amikor odaértem, nem engedett be azonnal. Állítólag zuhanyozott takarítás után. Mindenesetre fura volt az utcán toporogni, míg pár perc múlva kinyitotta a kaput. Kényelmetlenül éreztem magam.
A lakás olyan volt, mint pár napja. Tiszta, rendezett. Azonnal teával kínált, leültünk beszélgetni, és bevallhatóan akadozott a társalgás, mert részéről alig volt benne személyes. Viszont elhozta a Musso könyvet az étteremből, ami nagyon jólesett. Amikor megkérdezte, hogy megmasszírozhat-e, bólintottam. Tudtam, hogy le kell vetkőznöm, de gondoltam, úgyis hason fekszem, a hátam meg nem számít. Így is lett. Gyönyörű Chopin muzsikára életem legkellemesebb és legprofibb masszázsa kezdődött. Természetesen ideges voltam, de odatérdelt mellém, megpuszilta a hajam, és a fülembe súgta végtelen kedveséggel, hogy ne izguljak. Hogy hogyan oldódtam fel, magam sem tudom, de lassan téren és időn kívülre kerültem, ő meg gyakran megkérdezte, kérek-e inni, vagy nem fáj-e, amit csinál, és minden alkalommal, amikor kiment vécére, majd visszatért, megjegyezte, hogy fantasztikus dolog, hogy a keze űjra meg újra hozzám érhet. Úgy mondta: összemelegedhet a bőrünk. Az egész másfél órán át tartott, egyszer titkon megnéztem az órám, és minden porcikám sorra került, de olyan alapossággal és finomsággal, hogy úgy éreztem, tényleg különleges vagyok. Én azon az estén szeretve voltam, bár ez bizonyára nevetségesen hangzik.
Amikor azt kérte a lábujjaim masszírozás után, forduljak meg, nem jöttem zavarba, pedig tudom, hogy nem vagyok kibékülve magammal. De akkor ott minden annyira lágy, finom és tökéletes volt, amilyen még addigi életemben talán soha. Szeretkezés lett a vége. Ölelkezős, bújós, lassú szeretkezés. Nem mondom, hogy életem legjobbja, de élveztem. Közben már Rachmaninov szólt, és tagadhatatlanul elvarázsolódtam. Valamivel később kávét főzött, vacsorát csinált, és úgy éreztem magam, mint egy királylány, akinek valóban a kedvét keresik.
Amikor eljöttem, lebegtem. Boldog voltam és felszabadult. Egyetlen nüansz volt csak, ami belerondított az estébe. Indulás előtt, amikor elpakolta a tányérokat, kiemelte a szemeteszsákot a pult alól és megkérdezte, leviszem-e. Zavarba jöttem, mert nem illett a képbe. Látta az arcom, erre azt mondta, nem akar megbántani, csak gondolta, vagyunk olyanban. Én meg nem mondtam nemet, pedig nem voltunk olyanban. Persze, jó fej akartam lenni, ahogy tanítottak egykoron. Levittem. Képletes így utólag.
Még váltottunk pár üzenetet, megbeszéltük, hogy mindkettőnknek tetszett az egész, és lassan tíz nap elteltével azt is, hogy találkozunk szombaton. Kérdezte, mihez van kedvem, azt feleltem, lepjen meg.
Meglepett. Soha többé nem jelentkezett. Nem írt, nem hívott. A tökéletes ghosting lett osztályrészem. Barátnőm nevetve azt kérdezte, mit vártál? Hát nem megkapott mindent, amit akart? Természetesen igen, de én annyival többet láttam ebben a fiúban! Nem azt reméltem, hogy kéz a kézben flangál majd velem a napsütéses Margit-szigeten, hanem csak annyit, hogy közli, neki ennyi volt. Ehhez azonban se kedve, se bátorsága nem volt. A legrosszabb azonban az, hogy én többet engedtem bele magamból, mint szabad lett volna. Oly bután hagytam, hogy fájjon nekem ez a kellemes este, ahogy azt el se tudtam volna képzelni. Én, aki azt gondoltam, ismerem már a trükköket, a pasikat is, tudom, milyen a világ, belesétáltam a csapdába, és bele is estem. Hetekig reméltem, hogy mégis kiderül, hogy nem vágott át ennyire. Talán nem is vágott, hiszen nem ígért semmit, csak én éreztem meg valami jót, valami olyasféle intimitást, ami hiányzik az életemből, és emiatt fájt nagyon ez a két alkalom. Fájt a csalódás is, hiszen nemcsak benne, hanem önmagamban is mélységesen csalódtam.
Azt gondolom, legyen ez tanulság minden nőnek, aki reménykedni mer. Nem, nincs új a nap alatt, ám a kettős mérce függvényében, fordított esetben, ahogy pl. Leonardo DiCaprio csinálja, vagy Brad Pitt, senki nem mondja, hogy hű, biztos apakomplexusa van a nőknek.
Íme, ennyi volt butaságom nagy kalandja, amelyre már tudok mosolyogva gondolni.
Kép forrása: Pinterest
