Nincs mit tenni, a tökéletes feleségem megcsal. Már nem kételkedem a józan eszemben. Követtem. Majd beledöglöttem, de láttam, hogy nem a régi osztálytársához megy. Bíz’ isten, reménykedtem benne, hogy idióta vagyok, de kiderült, hogy nem. Vagyis nem úgy. Kocsiba vágtam magam, és utána eredtem. Érdekelt az PR 16, és már mindent tudok. A saját két szememmel láttam, és éreztem a gyomromban, hogy drága nejem beszáll egy nyikhaj kocsijába és elindulnak. Ezt ugyan nem lehet kimagyarázni sehogy. Úgy ragadtam rájuk, mint egy pióca, bár ez a forgalomban nem úgy festett. Volt olyan pillanat, amikor majdnem elveszítettem őket, aztán mégis felbukkantak. Jó lett volna látni, mit csinálnak abban a jó verdában, de mégse mehettem oda melléjük. Istenkém, aki odafent lakozol, hát ezért hagytad meg nekem ezt a tökéletes nőt? No, ideje lenne elbeszélgetnünk a döntéseidről, mert úgy érzem, mostanában kissé figyelmetlen vagy és hagyod, hogy az emberek olyasmiket tegyenek, ami nem felelne meg a te elvárásaidnak. Tudom, nagy a pofám, mert nemrég én se voltam jobb, de megváltoztam. És ha már ennyi munkát fektettem bele, nem vártam ilyenfokú csalódást.
A belvárosba mentek, és a Honvéd utcában parkoltak le. Hogy a búbánatban lehetséges, hogy nekik nem kellett keringeniük, mint más földi halandónak, azonnal találtak szabad helyet. A pasas kiszállt, és azt hittem, kigúvad a szemem, amikor azt láttam, hogy megkerüli a kocsit, és kinyitja az ajtót a nejemnek! Az én nejemnek! Persze, hogy nem a kocsi volt új, hanem a kapcsolat, nyilvánvaló. Szép és vidám asszonyom meg csak mosolygott, és oly módon lépett fel a járdára formás lábaival, hogy egy modell is megirigyelte volna. A szerető, az a nyomorult, megpaskolta a hátát, majd elindultak. Arra gondoltam, kiszállok és bunyózni fogok. Nem, csak egyet adok, és elterül, de ekkor a feleségem terült el majdnem, mire az az alak elkapta, és valamit magyarázott neki. Nevetés volt a válasz, mire felkapta és vitte is befelé. Mit mondhatott neki? Hogy szakadt volna rá a jégeső!
– Olyan gyönyörű vagy, inkább a karomban viszlek, ne érje lábad a földet!
– Persze, szívem, kapj csak fel!
– Örömmel, egyetlenem! Milyen isteni illatod van!
– A kedvenced!
Ennyi lehetett, bár nem hallottam. Mire észbekaptam, nyílt a barna, üvegberakásos kapu és el is tűntek. Én meg nyeltem kettőt, aztán összeszorult a szívem. Ezt kellett megérnem? Mi lesz most velünk?
Ültem a kocsiban vagy húsz percet, de ez a fickó biztosan nem az a fajta, aki három percig bírja az ágyban. Nem akartam kivárni, meddig tart az együttlét, mert majd behaltam, úgy fájt a szívem. (Bezzeg pár éve nem voltál ilyen érzékeny, súgta egy kisördög. Akkor nem fájt így, hogy más nő után koslattál, mondván a tiéd fárasztó és unalmas, és nem is hamvas már. A kisördög azonban dögöljön meg, azok az idők elmúltak, már nem az az ember vagyok.)
Vajon kell-e még nyomoznom utánuk, hogy megértsem, ennek a házasságnak vége? Hihetek-e a saját szememnek? Persze, mondtam gyorsan! Miknek hinnék, ha azoknak nem? Nem költök magánkopóra, az csak a filmeken működik, és sokba is kerül. Így csüggedten ráadtam a gyújtást, és kissé lepadkázva a kocsinkat, elindultam szomorú kis hajlékunkba, hogy megemésszem a látottakat. Ezalatt a nejem valószínűleg nem unatkozik. Hazafelé menet bezzeg nem volt forgalom, mégis majdnem elütöttem egy ostoba macskát, ami az utolsó pillanatban ugrott ki elém. Csak a Szentlélek mentette meg, én biztosan nem, mert még a féken se volt a lábam. Vagy ha igen, nem vettem észre. Felcaplattam a lakásba, ledőltem a kanapéra, és az járt a fejemben, milyen nagyszerű nyomozó lett volna belőlem…Kész Columbo! Pár kérdésem nekem is mindig lett volna a gyilkoshoz, ahogy lesz most is.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
