Elaludtam. Biztosan a nagy izgalomban. El se hiszem, hogy képes voltam rá, pedig majd szétvetett az ideg. Két órával később arra keltem, hogy fordul a kulcs a zárban. Egyből kiment az álom a fejemből, és felültem. Kissé kótyagosan bámultam magam elé, és képtelen voltam egy épkézláb gondolatra. Azt álmodtam, hogy tengerparton ülök a homokba és várat építek. Ki a fene álmodik ilyesmit, amikor megcsalják? Még az is bevillant, hogy mosolyogtam közben.
– Hányszor kell téged hívni, hogy egyszer felvedd? – szólal meg életem asszonya idegesen, miközben a fejemet mustrálja.
– Hívtál? Sajnálom, elaludtam valahogy – hadarom cseppet se határozottan. Ekkor látom meg, hogy az egyik lábán nincs cipő, sőt semmi, cserébe méretesre dagadt.
– Valahogy? Álomport szórt rád a tündér? – kérdi szarkasztikusan. – Vagy ötször próbáltalak meg elérni. Kiment a bokám, és gondoltam, értem jössz.
– És a kocsi?
– Nem tűnt fel, hogy nem kocsival mentem? Még mindig alszol?
– Igaz, ne haragudj! Milyen volt a barátnődnél? – Az utolsó szót megnyomom, hadd érezze a törődést.
– El se jutottam hozzá! Már előtte félre léptem!
Nem, most nem szabad nevetnem, se gúnyolódnom! Most kell tárgyilagosnak maradnom, hidegnek és ravasznak, mint aki nem tud semmit, de azon van, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. A nyulat, ami rég kint van, de játssza a hülyét. Erre a szerepre ketten szerződtünk, de enyém lesz a főszerep, ez biztos.
– Nocsak! Hogyan?
– Megbotlottam a vacak járdaszélben! Még jó, hogy nem tört el a bokám! Nem segítenél leülni és felpolcolni? Azt mondta az orvos, muszáj, mert akkor nem dagad tovább.
Á, szóval volt orvosnál. Oda hogyan jutott el? Netán taxit fog hazudni? Akkor miért nem hozta haza egy másik? Ezt kivárom. Érdekes, ha más hazugságát kell hallgatni, főleg, ha az igazság messzebb van, mint Makó Jeruzsálemtől. Még nem robbanok, nem ordítozom, úgyis felesleges. A csendes gyilkosság hatásosabb. Tapasztaltam, mert ő is hasonló módszerekkel élt. Majd beledöglöttem, de igaza volt, hogy nem csinált balhét. Laposkúszásban szivárogtam vissza a házasságunkba, most meg a karma benyújtja a számlát. Remek. Szép nap!
– Fogd meg a karom óvatosan! Várj, arrébb húzom az asztalt, hogy elférj! – Olyan szorgos vagyok, mint az a lány a hamuban. A meséből. – Nem valami szép látvány! Mint a kelt tészta! – jegyzem meg elborzadva.
– Köszönöm, épp erre a kedvességre vágytam! – hangzik a válasz.
Segítek neki leülni, majd komótosan kisétálok a fürdőbe, hogy hideg vizet tegyek a lavórba. Az jár a fejemben, hogy sérült nőket szabad-e kérdőre vonni? Vajon kegyetlenség-e megkérdezni tőle, hogy ki volt az a ficsúr, akinek beszállt a kocsijába? Ha faggatom, rájön, hogy követtem, az meg nevetséges… Nem tudom. Valahogy ki kellene szednem belőle az igazságot, vagy várjak még? Kövessem egy kicsit és készítsek fényképet, ha netán tagadna? Csorgatom a vizet, miközben hallom, hogy inni kér. No, azt hiszem, most még ugráltatni is fog, hogy lássa, meddig mehet el. Arra gondolok, ennyi belefér, régi kapcsolat a miénk. Olyan régi, hogy akkor még eszünkbe se jutott volna másra gondolni, akkora volt a szerelem. Nem értem, miért múlnak el azok az érzések? Mennyivel boldogabbak lennének az emberek, ha örökösen szerelmesek maradnának! Vagy nem? A nagy töprengésnek az lesz az eredménye, hogy a lavór úgy megtelik, hogy ki kell öntenem belőle egy keveset, mert nem bírom felemelni. Megbillentem, és nekifutok másodszorra is, mire akkorát roppan a derekam, hogy biztos vagyok benne, eltört a gerincem. Képtelen vagyok megmozdulni, csak fogom a lavór szélét.
– Mi a fenét csinálsz ennyi ideig? – hangzik fel a várva várt kérdés.
– Azt hiszem, szoborrá válok! – nyögöm.
– Ne szórakozz már! Nem igaz, hogy neked mindig van kedved baromságokat mondani! Hozzad, hadd borogassam már!
A homlokomon gyöngyözik az izzadtság, mert nem merek és tényleg nem tudok megmozdulni az éles fájdalomtól. Nagy levegőt veszek és lassan, tagoltan mondom ki:
– Megroppant a gerincem! Hívd a mentőt!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
