Ez a buzgó mentős épp ugyanabba a kórházba viszi a férjem, ahol nemrég jártam. Kicsit ideges vagyok, de nem hiszem, hogy nagy gond lenne, máskor is fájt már a dereka, különben se törik el az ember gerince lavóremelgetés közben. Vagy tévedek? Vezetni persze nem tudok, szólok az öcsémnek, vigyen be. Szerencse, hogy a szomszédos utcában lakik, pár háznyira. Lesántikálok a kocsihoz, és megyünk a mentő után. Úgy látszik, ez a nap, a kórházlátogatások napja. Ahelyett, hogy más lett volna. A kisördög nem nyugszik bennem, mert olyan, de olyan jó lett volna egyszer az életben igazán rossznak lenni.
Amikor beérünk, futok megkeresni a férjem. Futok, de jó szó…Kínkeservesen sántikálok, amikor meglátom az orvost a folyosón, aki nemrég engem vizsgált. Megismer.
– Maga mit keres itt? – kérdi. – Valami gond van? Azt hittem, pihenteti a lábát…
– Fogom is, doktor úr, de a férjemet most hozták be…– hadarom. – Valami gerincdolog lehet.
– Annak az életerős fiatalembernek? – Hosszan bámul. Az járhat a fejében, mit voltam képes csinálni vele? Alberttel persze. Egy olyan korú nő, mint én. Kis híján felnevetek. Sejtelme sincs, hogy most mással vagyok idebent.
– Igen! – hazudom.
És sántikálok tovább. Mire megtalálom a valódit, már túl van egy vizsgálaton, és valamit történt vele, mert félrebeszél. A szeme csillog, és hablatyol. Nem tudom, mit kapott, de nincs magánál. Lehet, hogy nem a gerincére hatott, hanem az agyára? Nem vitatkozom vele, amikor valami Lizáról mesél, de elgondolkodom azon, hogy így hívták az első menyasszonyát, akitől elhódítottam. Nem volt igazi menyasszony, csak a lány hitte, és azóta is átkoz.
Állok a férjem mellett, és várjuk az orvost. Egyetlen dolog miatt fohászkodom csak, ne ugyanaz legyen, akivel az előbb találkoztam, és már ismer. Ám, isten nem ver bottal. Nagyon úgy néz ki, hogy nincs más rajta kívül az egész kórházban. Jön, közeledik és mosolyog.
– Azt hiszem, mi mindenhol összefutunk! – jegyzi meg. Csak tudnám, mire föl ilyen kedves? Ennyire ráér?
– Úgy látszik! – hebegem.
– Ne aggódjon, a férje jó kezekben van. Foglaljon csak helyet! – Megint ez a kedves hang. Jó napja lehet, nem ehhez vagyok szokva, hanem ahhoz, hogy leráznak, félretolnak, és közlik, hogy maradjak nyugton, mert órákat kell várni.
És tényleg igaza lesz. A drágalátos párom saját két lábán jön ki, és közli, hogy valami csodát tettek vele odabent. Bólogatok, és annyit kérdezek, ki az a Liza? Hümmög, de nem válaszol. Az öcsém ezalatt hatszor megcsörget, hogy meddig várjon ránk. Megnyugtatom, hogy megyünk, a világ kerek, ám ekkor üzenetem érkezik. Ez áll benne: Pár nap múlva, ha jobban leszel, meginnál velem egy kávét?
Azon a napon már sokadszorra érzem, hogy a Teremtő odafent unatkozik, és az én életem van nála soron. Vagy próbára tesz. Albert, a véletlen, a maga tökéletes Valóság, kávézni akar velem. Ma ezt már így hívják? Amikor már bent ülünk a kocsiban, és a lábamra téved a pillantásom, tudom, hogy csak egy egyetlen szót fogok válaszolni.
Folytatjuk…
