„Jól esett neki a séta, a kirakatok bámulása. Az egyik előtt, amelyben régiségeket árultak ott felejtette a szemét. Egy világoskék ládikó hívogatta befelé. A bolt a Vén Macska nevet viselte, ami jobban illett volna egy kocsmához. Nem bírta ki, hogy ne menjen be. Még akkor is, ha tudta, hogy benn nem épp olcsó kacatok várják.
Vett egy mély levegőt és rámosolygott a kopott dobozkára. Egy pillanat múlva már benn is volt az üzletben. Meglepően sok volt a vásárló vagy nézelődő. Mégis a benti forgatagban azonnal kiszúrta a titokzatos férfit, aki a kávézóban hagyta a telefonját. Meg valamit…”
Az előző részeket itt olvashatod
A férfi nem vette észre. Laura elsomfordált mellette, de titkon oda-odapillantott. Valami komódot nézegettek. Az aprócska nő ragyogott, amikor beszélt. Kevés ember lesz elsőre rokonszenves, de ez a nő az volt. Ez kellemetlen érzés volt, mert így még féltékenynek sem lehetett lenni rá, igaz, nem is volt miért. A nők azonban úgy vannak kitalálva, hogy akkor is birtokolni akarnak valakit, amikor még nem az övék, és akkor is, amikor már rég nem.
Nézegette a finom ívű vázákat, a fal mellett álló szekretert, a képeket a falon. Mindnek története volt, de azt jól záródóan őrizték magukban. Több eladó segítkezett a vásárlóknak. Az egyik unott arcú Laurához lépett. Ő rámutatott a kék ládikóra, mire olyan árat mondtak, mintha maga a frigyláda hevert volna ott. Felsóhajtott. Hát akkor marad az álmodozás. Talán, ha majd jobban fog keresni. Addig meg szerény lakásában amúgy is csak hivalkodó lett volna a régiség. Lopva még egyszer a férfira nézett, aki kedves arccal hallgatta csacsogó partnernőjét, aztán bólintott.
– Imádlak, Balázs! Ugye tudod? – kérdezte a kis nő, amikor úgy látszott, megveszik a komódot.
– Persze, persze – nevetett a férfi. – Csak ne egy komódon múljék…
A vidám kis hang végre elárult valamit. A zöldszemű, titokzatos férfit Balázsnak hívták. Laura ezt az apró információt is elraktározta. Aztán sarkon fordult, és gyors léptekkel kisietett. Azt már nem hallotta, hogy a kék ládikót is becsomagoltatta a férfi.
Laura egy régi bérház első emeletén lakott. Valaha a nagymamájáé volt a lakás, de ő már rég nem élt. A két szoba, az aprócska spájz, a fürdő és a tágas konyha mind rá emlékeztette. Alig változtatott valamin az évek során, mégsem tűnt ódivatúnak vagy öregesnek a lakás. Nem volt messze a belvárostól, viszont annyira csendes kis közben helyezkedett el, hogy nem zavarta semmi lakója nyugalmát. Legjobban a könyvespolcot szerette, mert a lakással együtt vagy ezer könyvet is megörökölt. Volt a könyvek közt néhány első kiadású, dedikált példány is. Ezeket időnként elővette, megsimogatta, és büszkén gondolt a nagymamára, aki nem akármilyen körökben mozgott.
A váratlan csengőszóra összerezzent. Ugyan ki lehet az így bejelentés nélkül? Máris eszébe jutott a válasz. Egyetlen ember veszi csak a bátorságot, hogy kérdezés nélkül betoppanjon, mindegy, hogy zavar-e vagy sem, az pedig a húga. Csakis ő lehetett.
Valóban Luca állt az ajtóban. Lihegett, mintha legalábbis a tizedikre kellett volna felkapaszkodnia.
– Képzeld, mit történt! – mondta két levegővétel közt hadarva. – Új munkahelyem van!
– Nekem is – közölte Laura.
– De az enyém biztosan jobb, mint a tied!
Ez az ostoba versengés már gyerekkora óta személyiségének része volt.
– Gyere be, és mesélj! – invitálta kelletlenül, mert most szívesebben lett volna egyedül.
– Csinálsz nekem egy kávét? – kérdezte Luca, miközben elheveredett a kanapén.
– Persze, de ha nem veszed le a cipőd azonnal, a fejedre is öntöm!
– Jól van, na! Figyelj! Ja, most nem kell bele cukor. Fogyózom!
– Mint mindig.
– Igen, de könnyű annak, aki apa soványságát örökölte, míg én anya hurkáit.
– Lehet, de azért te meg is támogatod ezeket a hurkákat, el ne fogyjanak – nevetett Laura.
Luca is elmosolyodott. A kávé közben lecsorgott a kotyogósban, így Laura kiment a konyhába, de még hallotta, ahogy húga utána kiált.
– Az új munkahelyem a bankban lett! Na, melyiknél? Persze, hogy a legnagyobbnál! – dicsekedett gyerekes hangon. – De nem ám a kinti pult mögött, hanem az igazgató mellett. Titkárnő lettem!
Laura meglepődött. A pontatlan, enyhén trehány húga el tudta érni, hogy a város legjobban működő bankjához felvegyék? Vajon hogyan tudta így előadni magát?
– Pár éve ettől azért nem lettél volna ennyire boldog – jegyezte meg.
– Ebben tökéletesen igazad van, ó bölcs nővérem, de a vezérigazgató a világ legjobb pasija! És képzeld, én minden nap a közelében lehetek. Hát kell ennél több?
– Ebben mi a jó? Messziről fogod csodálni és epekedni utána?
– Jaj, mókuska, akkor te nem ismered még Egressy Lucát! Egressy Luca rámenős, határozott és eléri, amit akar.
– Á, akkor értem, hogy a fogyókúrát mi, azaz ki inspirálja!
– Nem biztos, mert akadnak férfiak, akik nem a csontkollekciókat kedvelik.
Ezen mindketten nevettek.
– És mesélj, hogy néz ki ez az álompasi!
Luca ábrándos tekintetéből látszott, hogy odáig meg vissza van a férfiért.
– Nem túl közvetlen, vagyis ez alatt a pár nap alatt velem nem volt az. – kezdte csepegetni a részleteket. – Viszont magas, a szája olyan, hogy le sem vakarodnék róla, ha egyszer az enyémre tapasztaná. A mosolya, bár ritka, de levarázsolja a nőkről a bugyit.
– Na, képzelem. Biztosan mindenki elaléltan hever körülötte. Még jó, hogy van, aki tud dolgozni!
– Gúnyolódj csak! Ha meglátnád a zöld szemét, te is odalennél!
Milyen érdekes, gondolta Laura, miközben belekortyolt a kávéjába, ami olyan keserű volt, mint az epe, mindketten a zöld szeműekre buknak. Nem véletlenül testvérek.
– És te már most szerelmes lettél?
– Noná – visított fel Luca. – Fülig. Vagy ha nem is, akkor is meg akarom kaparintani a pasit.
– Aztán meg kereshetsz új munkahelyet.
– Teszek rá! Bevállalom. A munkahelyi kanapét szívesen felavatnám vele.
– Te bolond vagy! – kacagott Laura, amikor váratlanul újra csengettek.
Ugyan ki lehet az este hatkor? Ilyen forgalom nem szokott lenni nála.
Az ajtóban egy fiatal srác állt, aki egy csomagot nyújtott át az ajtót nyitó Laurának.
– Én nem rendeltem semmit! – tiltakozott ő azonnal.
– Igen, tudom, de ez nem rendelés! Megkértek, hogy ezt adjam át Egressy Laurának. Ön az?
– Igen.
– Akkor a küldemény az öné. Viszlát!
– Várjon! Ki küldte?
– Nem tudom, nekem nem dolgom a feladó után érdeklődni. Én csak kiviszem a címre.
Azzal már trappolt is le a lépcsőn.
– Hű, ez nagyon izgalmas! – lelkendezett Luca. De azért nem tápászkodott fel. – Mi lehet benne? Nyisd már ki, ne állj ott, mint egy szobor!
Laura becsukta az ajtót, és a finom kék csomagolópapírt nézegetve tanácstalanul álldogált.
– Mi lesz már? Vessünk véget a talánynak! – Luca nem bírt nyugton maradni.
– Oké, oké, csak összeszedem magam.
Lassan fejtette le a vékony szalagot és kezdte bontogatni a papírt. Már a papír alól kivillanó saroknál tudta, mi van benne. Az a kék, kopottas ládikó, amit pár órája kiszemelt a régiségboltban. Vajon ki küldhette? Honnan tudta, hol lakik? Honnan tudta a nevét?
Felnyitotta a ládikót és egy pici kártyán ennyi állt benne: Állandóan. B.
A mai napon már másodszor látta ezt. Ijesztőnek tűnt. Mint valami horrorfilmben. Nem érezte, hogy kedves, vagy figyelmes ajándék.
Állandóan mi? Állandóan követi? Megfigyeli? És ki? Miért?
A dobozt viszont ugyanolyan gyönyörűnek találta, mint az üzletben. Luca csodálkozó tekintete azonban felébresztette. Tudta, hogy némi magyarázattal tartozik neki, mert az arcára volt írva a döbbenet.
Folytatás csütörtökön
fotó: Pinterest
