Oly korban élünk, amikor szinte mindenki beszél, mégis egyre kevesebben hallják meg egymást. Mintha túl akarnánk kiabálni másokat, de közben a saját lelkünket se halljuk meg. A szavak repülnek, a reakciók gyorsak és üresek, a kommentek kemények és ítélkezőek, de a forma gyakorlatilag mindegy, mert egyre ritkábban érkeznek meg az ember szívéhez.
Beszélgetni ma már nem csupán idő kérdése, hanem bátorságé is. Elszántnak kell lennünk ahhoz, hogy ne csak a felszínt kapargassuk meg, hogy merjünk kíváncsiak lenni, és ne csak a saját mondanivalónkat szajkózzuk. A valódi figyelem napjainkban igazi kincs.
Mindannyian vágyunk rá, és egyre kétségbeesettebben hallatjuk hangunkat. Azt akarjuk, hogy legyen valaki, aki emgérti, amit mondunk, hogy ne féljünk a két mondat közti csendtől. Szeretnénk, ha nem kellene hadarva sorolnunk érzéseinket, mert a másik siet vagy érdektelen.
Fizikailag is nehéz együtt lenni, mert sokan nem képesek rá. Fáradtak, túl sokat adtak és nem kaptak érte cserébe semmit, vagy nem annyit, amennyit vártak volna, esetleg túl közel engedtek egymáshoz néhányakat, és megsérültek. A rohanás, a zaj, a megfelelési kényszer, az internet elterjedése felőrli az érzelmeket, és amennyit nyertünk vele, annyit el is veszítünk más téren. Egymás mellett futó életek lettünk, kukkoljuk más kapcsolatait, vágyakozunk, irigykedünk és hiába lenne karnyújtásnyira egy szerelem, egy barátság, már nem teszünk érte semmit. Vagy alig. Megritkultak azok a pillanatok, amikor együtt tudunk lenni valakivel lélekben és nem kapkodunk a telefonhoz, mert üzenetünk jött, jaj, mert fontos, hogy tudjam, mi van a másikkal minden percben. Már nem értjük, hogy nem kell mindent tudnunk, azt se, hol van, mit csinál és mit érez. Majd elmondja, ha akarja.
A család lenne az első hely, ahol megtanulhatnánk, hogyan kell emberek között élni, alkalmazkodni, szeretni, figyelni és hallgatni. Persze ez azzal jár együtt, hogy ebben a közegben kell megtapasztalnunk azt is, hogy milyen nehéz együtt lenni. A közelség nemcsak otthonosságot és biztonságot jelent, hanem súlyt is. A kimondatlan elvárások, a régi sérelmek, a meg nem értettség benne lesz egy kényszeredett mosolyban, egy ránk erőltetett összejövetelben, vagy csak egy vasárnapi ebédben is.
A szülők és a gyerekek között ott feszül az idő, a változó világ, a szavak, amelyeket nem értenek, a másként gondolkodás, és természetesen a generációs különbségek bővülő tárháza is. A testvérek között lüktet az irigység, a féltékenység, amely gyerekként sem volt könnyen elviselhető, de felnőttként ijesztő dühöt képes generálni. Sokan vágynak egy igazi beszélgetésre, egy meleg ölelésre, de nem tudják megtenni. Nem mernek lépni, se kezdeményezni, ezért a csend betonkeménnyé válik, és repedéseibe befészkel a harag és a sértettség. Egyre nehezebb ma családban élni, mert a hagyományok már nem adnak keretet és biztonságot. Túl nagy köveket hordunk a hátunkon és letenni nem vagyunk képesek egyet sem. A jövő nem fér el a múlt szikláinak árnyékában.
Mégis, ha szerencsénk van, a család az a hely, ahová bármilyen ösvényről visszatérhetünk. Ott élnek azok, akik talán mégis értik és elfogadják nézeteinket, véleményünket, még akkor is, ha mást gondolnak. Ha lapul bennük annyi szeretet. A családi csendek oldhatóak, nem úgy, mint azok, amelyek mellett elosonunk, legyenek kollégákkal vagy barátokkal ki nem mondott feszültségek gócai. Életünk falát lassan, de egyenletesen biztosan ezekből építjük, és ahogy múlik az idő, már egyedül állunk egy olyan udvaron, amelyről nem nyílik ajtó a külvilágra.
Nem szabadna hagynunk, hogy így legyen. Egyetlen gép sem tud pótolni egy érzelmekkel teli embert. A leírt szavak nem helyettesítik a gyengéd érintést, a simogatást vagy a megkönnyebbülést. Sosincs késő változtatni. Haragunk, gőgünk köde hamar felszáll, ha kisüt a nap a lelkünkben!
Kép forrása: Pinterest
