Arra gondoltam, elrabolom Csipikét. Berakom egy füles szatyorba és szélnek eresztem. Beleférne egy sima nejlonba is, de inkább egy textilt választok, abból sok van otthon. Gyűjtjük őket valami érthetetlen okból kifolyólag. Egyet simán beáldozok, hogy lássam, anya hogy reagál. Hazugság. Tudom, hogy ki fog borulni és ezt is akarom. Sírjon csak nyugodtan, mert akkor mutat némi érzelmeket, mondjuk, nem felém. Anya csak a kutyáit szereti, mióta apa elhagyta. Talán előtte is, ezért hagyta el, de amikor gyerek vagy, nem érdekelnek szüleid érzelmei. Én se tudok sokat róluk, de fél évvel a válás után kezdtek jönni a kutyák. Az első egy korcs volt, valahonnan az utcáról, majd kölykei lettek csodák csodájára, és azokat is megtartottuk. Anya minden erejével és idejével feléjük fordult, és bár tizenhárom voltam, néha nem bántam volna, ha eszébe jut, hogy velem is beszélgethetne.
Az első kutyagyereke után két évvel, amikor már négyen voltak az udvaron tonna kutyaszart produkálva hetente, megjött Csipike. A világ legrondább és legalamuszibb kiskutyája, amit drága pénzen vett. Az osztálykirándulás miatt hetekig mondta a magáét, szidta az iskolát meg azokat, akik mindig pénzt követelnek tőle, tehát a boltosokat is (vicces, hiszen anya vásárol, nem ők), de Csipikére nem sajnált semmit. A csivava a rusnya fejével és akaratos természetével beköltözött a házba. Attól a pillanattól kezdve, ahogy megérkezett, övé lett minden, és anya hagyta. Gyere anyucihoz, ülj ide mellé, kérlelte, és amikor ez megtörtént, földöntúli mosoly ragyogta be az arcát.
Kis híján depressziós lett, amikor rájött, hogy nem viheti magával a munkahelyére, de heti két alkalommal mégis megtette. Egyszer engedéllyel, másszor titokban. Csipike, a neveletlen, pimasz dög, érdekes módon ott tudott viselkedni. Nem ugatott hangosan, és elfogadta az idegeneket, nem úgy, mint itthon, amikor a falevelek hullása is bosszantotta, és a kerítés mellett állva kitartóan ugatta az udvaron álló öreg diófát. Akkor hagyta abba, ha anya behívta és étellel traktálta. Ha akarta volna, kaviárt is vett volna neki. Úgy tűnt, imádata felé már-már beteges.
Mindig is szeretett volna még egy gyereket, de apa nem egyezett bele, mondván, az egy is sok pénzbe kerül és nagy a felelősség. Azt az egyet, engem, aki oly sok pénzt emésztettem fel, nem okozott neki gondot elhagyni, és más két kölykét nevelni, aki valószínűleg fénnyel táplálkoznak és sose kirándulnak az osztállyal. Mindegy, mert sose tett egy lépést se felém, még évekkel később se, amikor megkerestem.
Ahogy lelépett, úgy maradtam szülők nélkül, mert anyára se számíthattam, pedig vele még kiabáltam is. Üres tekintettel bámult rám egy-egy kiborulásnál, és annyit mondott, te nem értesz semmit. Ugyan mit kellett volna értenem? Hogy összetört a szíve? Mintha egyetlen lett volna a Föld bolygón. Naponta ezrével taposnak bele az emberek egymás lelkébe, de nem vehet mindenki kutyát, hogy legyen kit szeretnie. Nem beszélve arról, ha van gyereke. Ha kisebb lettem volna, szerintem éhen haltam volna, mert nem főzött, nem takarított, csak annyit tett, hogy bevásárolt. A suliban ettem ezután már főtt kaját, és életemben nem örültem annyira egy paradicsomlevesnek, mint a menzán hetekkel később. A házban annyi volt a szemét, hogy már förtelmes bűzt árasztott, és ekkor a kutyák még kint voltak. Így kezdtem el takarítani, felmosni, és hétfőnként kirakni a kukát, hogy kiürítsék.
Csipike megjelenése rontott a helyzeten. Bár a szobámba nem jöhetett be, lépten-nyomon belebotlottam. Milliószor hallottam, hogy figyelmetlen és durva vagyok, mert nem látom, hogy egy érző lény közlekedik otthonunkban. Ekkorra már a kintieket is maximálisan elkényeztette. A nyavalyások hatalmas lyukakat ástak, kikaparták a bokrokat, eltiporták a virágokat. Hadiállapot volt az udvaron, amit messze nem hívhattunk kertnek. Tudtam, hogy a szomszédok fejcsóválva bámulnak át, de nem mondtak semmit. Fű nem volt, ami nagyra nőtt volna, csak az ugatás, ami miatt fel is jelentettek minket. De a hatóság vagy mi a csoda, nem tett semmit, kutyabarát volt, aki kijött figyelmeztetni, és utána remekül elkávézgatott a házigazdával.
Anya számára én nem voltam más, mint egy lakótárs, akit talán csak azért nem tett ki, mert félt valamiféle isteni igazságszolgáltatástól. A tény, hogy elhanyagol, hogy nem beszél velem, hogy nem érdeklik a jegyeim, álmaim, nem jutott eszébe, mert isten vagy bárki, azt láthatta, hogy nem járok pucéron és nem halok éhen.
Csipikének ruhái is voltak, köztük egy csillogó, rózsaszín kabátka, amiben hányingerkeltően festett. Úgy parádézott benne, mintha előző életében modell lett volna. Hosszasan figyeltem, ahogy le-fel járkál, és anya ájuldozva dicséri. Drágámnak és kincsemnek hívja, puszilgatja, akár egy csecsemőt. Tudtam, hogy előbb-utóbb megkattan, mert ez nem mehet a végtelenségig. Ekkor jutott eszembe, hogy beadom egy menhelyre a dögöt a többi kutyával együtt. De csak tizenhét voltam és senki nem vett volna komolyan.
Mondtam Péternek, hogy segítsen, de megrázta a fejét. Nem lehet, közölte. Ez komoly beavatkozás lenne más életébe, és ő nem teheti meg. Javasolta, hogy mástól kérjek segítséget. Ugyan kitől? Nagyszüleim nem élnek, anyának nincs testvére, apa pedig tutujgatja az ikreket, akik még a kutyáknál is undokabbak voltak számomra.
Gyűlöltem mind, de legjobban a csivavát, mert anya ágyában aludt, ha kedve tartotta. Kiskirályként élte mindennapjait, én meg az üres hűtő előtt állva nem tudtam eldönteni, hogy mit kezdjek korgó gyomrommal. Ezután lopni kezdtem anya pénztárcájából. Néha egy ezrest, máskor egy ötezrest, de új holmikra nem telt. Hétvégeken eljártam dolgozni kisegítőként egy cukrászdába pár saroknyira tőlünk. Ebből a pénzből nem telt márkás cuccokra, de bántam is én. Péterrel fél éve jártam, és más nem érdekelt. Őt se foglalkoztatta a címke a ruháimon, mert okos volt és intelligens. Mégse akart belemenni Csipike eltávolításába. Ha elviszed, jön helyette másik, mondogatta. Inkább anyukádat vidd el szakemberhez. Ilyet csak az mondhat, aki nem ismeri őt. Makacs és kétségbeesett nő, hogy a fenébe tudnám én rávenni, hisz levegőnek néz?
Ezért egyik reggel, amikor anya nem cipelte magával a nyomorékot, felkaptam és belegyömöszöltem a szatyorba. Vinnyogott és ugatott, mint a bolond, de engem nem hatott meg. Be is pisilt azonnal. Csak mosolyogtam. Amikor felszálltam a buszra, még nem tudtam, hová vigyem. Talán a parkba, ahol más is rátalálhat? Vagy tegyem ki egy távoli utcában, aztán lesz, ami lesz? Szemernyi szánalom vagy lelkifurdalás nem volt bennem, mert úgy gondoltam, jót teszek mindannyiunkkal. Ha anya meggyászolja, meggyászolja, olyan gyorsan biztosan nem akarja helyettesíteni második „gyerekét”, gondoltam veszett dühvel.
A buszon a „jó” kutya elhallgatott, megszokta, hogy így kell viselkednie. Azt hihette, hogy a szokásos úton van, pedig egyáltalán nem erről volt szó. A végállomáson úgy szálltam le, mint aki tisztában van azzal, hogy gyilkolni készül. Legalábbis úgy képzeltem el a gyilkosok lelkivilágát, hogy jó esetben mérlegelnek, majd döntenek. Kivéve, ha hirtelen felindulásból ölnek. Ezt Pétertől hallottam, akinek az apja nyomozó volt, mindent tudott a bűnözőkről. Neki se mondtam el a végleges tervet, ne legyen bűntársam. Azt hazudtam, váratlanul be kell ugranom a cukrászdába, és csak estefelé érek rá találkozni vele.
A fák már rég lehullatták leveleiket, kopár volt az utca, senkivel nem találkoztam, amikor végre befordulva a sarkon, egy üres telket meglátva, letettem a földre a szatyrot és vártam, hogy Csipike rózsaszín kabátjában kifusson belőle. Nem tette. Óvatosan megböktem, mire kidugta a fejét, de látta, hogy nem jó helyen van. Eszemben se volt szórakozni vele. Felemeltem a pisis táskát és kiráztam belőle. Hogy fájt-e a szívem? Dehogy. Megkönnyebbültem.
– Mehetsz, te kis vakarcs! Ne is lássalak! – rivalltam rá. Így hagytam magára.
A buszra már úgy szálltam fel, hogy útközben elhajítottam a szatyrot és a lelkifurdalásom is. Kicsit jobban dobogott a szívem, ahogy a házunk felé közeledtem, de megpróbáltam rezzenéstelen arccal haladni. Péter a kapuban várt. Nem mosolygott.
– Nem is dolgoztál! – mondta köszönés nélkül.
– Bocs! – feleltem ingerülten, mintha magyarázkodnom kellett volna. – Dolgom volt.
– Megtetted? – kérdezte csalódottan.
– Hagyjál már! Nem ismersz?
Mélyen a szemembe nézett és megrázta a fejét. Ekkor ütött bokszkesztyűvel arcomba a szomorúság.
– Bejössz? – néztem rá.
– Nem hinném! – Sarkon fordult és felhúzott vállakkal, zsebre tett kézzel elrohant.
Bőgni kezdtem. Anya is bőgött este. Hangosan és kibírhatatlanul. Hol elcsendesedett, hol ordított, és azt kérdezte, hogy történhetett meg, hogy Csipikét elrabolták. Megtetszett valakinek, jegyeztem meg halkan, mire majdnem megütött. Két napon keresztül jajgatott, amikor csengettek. Egy nő állt az ajtóban és Csipikét tartotta a karjában. Mindketten felsikoltottunk. Különböző okokból.
– Erikám! – mondta a nő. – Képzeld, a mi utcánkban csámborgott. Azonnal megismertem, persze a ruhája is segített.
– Istenem! – suttogta anya. – Isten szeret!
Engem már nem annyira, gondoltam. A kutya rám pillantott, mintha megrázkódott volna, és tűrte, hogy „anyja” ölelgesse, csókolgassa, majd tenyeréből etesse. Én meg álltam, néztem a „csodát”, és nem értettem semmit. Az asszonyt se, miért néz rám úgy, mint egy könyörtelen gyilkosra.
Kép forrása: Pinterest
