„Írj, ahogy a szíved diktálja, de ne feledd, minden válaszoddal életeket érintesz.”
Ezt vallotta az újságíró, aki nemcsak történelmet írt, hanem nők millióinak segített tanácsaival, vagy pusztán azzal, hogy hagyta kimondani, amit abban a korban nem lehetett. Az újságírásnak más esetben is az lenne a feladata, hogy igazat mondjon, hogy úgy közölje a híreket, ahogy a valóság tálalja, de a 21. század ettől lassan fényévekre távolodik.
Elizabeth Meriwether Gilmer, merthogy ez volt az igazi neve, 1861-ben született Tennesse-ben. Egy mélyen konzervatív, patriarchális világban nőtt fel, ahol a nőket nem arra bátorították, hogy véleményt formáljanak bármiről is. Az ő dolguk az engedelmesség volt, így bár erősen érdeklődött az írás iránt, rögös út vezetett az újságírásig. Elizabeth szenvedélyesen szeretett írni, de talán ennél is jobban figyelni az emberekre. Hogy védje magánéletét, álnéven kezdett publikálni, és megírta azokat a csendeket, fájdalmakat, amelyeket a nők elszenvedtek körülötte. Látta, érezte, micsoda elnyomásban élnek lányok, anyák, és megtapasztalta, hogy mennyi szenvedés jut nekik, amelyről nem volt illő beszélni.
1896-ban indult el a Dorothy Dix levelek című tanácsadó rovat, amely 50 éven keresztül a világ egyik legolvasottabb rovatává vált. Ne feledjük, mindez olyan korban, amikor a nőknek semennyi joguk nem volt kimondani, ami a szívüket nyomja, nem létezett internet, ahol panaszkodhattak, és még egymás között sem volt illendő. Nem sirámok voltak ezek, ne higgyük, hanem legfőképpen olyan témakörök, amelyek érintették a családi problémákat, a szerelmet, a szexualitást, sőt még a lelki válságokat is. Legfőbb erénye az volt, hogy DD nem ítélt, hanem megértett és tanácsokat adott. A nők olyasféle biztonságot kaptak válaszaiból, amely megmutatta, hogy nincsenek egyedül, hogy eljut szavuk, fájdalmuk másokhoz is, akik hasonlókat élnek meg. Írásaiban meglepően modern gondolatok jelentek meg. Szóba került az önértékelés, a házasságon belüli egyenlőség és a női önállóság is. Arra bátorította őket, hogy ne tűrjék a bántalmazást, ne áldozzák fel magukat és ne féljenek kimondani, ha boldogtalanok.
Mindezt közvetlenül és elegánsan oldotta meg, tele érzelmekkel, mégis logikusan. Megőrizte olvasói iránt a tiszteletet, de nem félt kimondani a kemény igazságokat se. Ma talán ez nem tűnik óriási dolognak, de több, mint száz évvel ezelőtt az volt.
„Ha egy férfi nem tisztel, nem szeret, csak használ.” – írta egyik levelében és ezek a szavak nők millióinak szívében visszhangoztak.
Ő volt az első női hang, amely rendszeresen megjelent a nagy lapokban. Pályafutása során sajtóóriások közölték cikkeit, 1923-ra már 273 újságban jelent meg egyszerre.
Dorothy Dix hatása messze túlmutatott a tanácsokon, hiszen ő volt az első, aki nyilvános teret adott a női tapasztalatoknak, miközben ő lett az első abban is, hogy utat nyitott más női újságíróknak, aktivistáknak és pszichológusoknak. Rávilágított arra, hogy a mindennapi problémák, szerelmek, veszekedések, kételyek mélyebb társadalmi rétegeket érintenek. Szinte terapeutaként szerepelt egy olyan világban, amelyben a pszichológia még nem volt elérhető bárki számára. A szorongást, a belső félelmeket egyszerűen női hisztériának tartották, és sok férj úgy szabadult meg elégedetlen feleségétől, hogy elmegyógyintézetbe záratta.
Halála után is tovább él öröksége, az ő tapasztalatai és tudása nem törlődött el a mai napig sem. Egyszer volt férjnél élete során, de házassága kudarcba fulladt, és példátlan módon ő kezdeményezte a válást. Gyermeke nem született, és bár egyedül élt, nem volt magányos, mert hatalmas levelezésben áll olvasóival. Tapasztalatait az is mélyítette, hogy házassága során férje mentális beteg volt. Viselkedése és ápolása nem kis terhet rótt rá.
Soha nem élt fényűző életet, pedig sikerei révén megtehette volna. Gyakran napi 12 órát dolgozott, magánéletét teljes mértékben alárendelte hivatásának.
DD a gondolkodás és a segítségnyújtás szabadságát választotta, amellyel példát mutatott és mutat ma is sok nemzedéknek.
Kép forrása: Pinterest
