Drága Anyukám!
Írok neked, mert eszembe jutottál. Írok, de nem tudom már elküldeni, mert ahol te vagy, annak nincs címe és irányítószáma. Mégis írnom kell, mert nem vagy itt, és hogy pontosan hol vagy, nem tudom. Az égbe postázom, talán elér hozzád.
Sokat gondolok rád, talán többet, mint amikor még itt voltál. Hiányod hangosabb lett a szívemben, mint a jelenléted. Talán azért, mert akkoriban gyakrabban fájt minden, amit tettél vagy mondtál.
Nem voltál tökéletes, messze mentél, amikor mellettem lett volna a helyed. Volt, amikor én menekültem el. Néha túl sokat vártál tőlem, máskor meg nem hittél bennem. Akkor hibáztattalak ezért. Dühös voltam, sértett, és nem akartam elfogadni, hogy annyit adtál, amennyire képes voltál. Megsérültem ebben a harcban és sokáig nem gyógyultak sebeim. Úgy hittem, könnyebb lesz nélküled, ha majd nem kell bizonygatnom, hogy értékes vagyok. Ma már nem ez a könnyebbség hiányzik, hanem te.
Régóta tudom, hogy neked se tanítottak és adtak több szeretetet, így a magad módján adtad tudtomra, hogy fontos vagyok. Az én szenzoraim viszont mást vártak volna. Pedig frissen vasaltad a ruhám, virrasztottál mellette éjszakánként, ha lázas voltam, vagy megigazítottad a takaróm hajnalban, amikor még alig bújt ki a nap a hideg felhők mögül.
Életet adtál nekem, de nemcsak a testeddel, hanem azzal is, amit tanultam tőled. Még akkor is, ha suta és visszafogott módon tetted. De már elfogadom, hogy a törődés is lehet fáradt és megtört, és az anyaság nem ragyogó és mosolygós minden percben. Tudom, mert megélem, mert átérzem. A hibáidból is tanulok, néha a haragból és a fájdalomból, de azok által is lettem valaki. Olyan, aki megérti, hogy te is csak ember voltál, esendő és sebzett, de a maga módján szeretni akaró. Nem vádollak, nem felejteni akarok, hanem emlékezni.
Túl sok dolgot nem tudtunk megbeszélni, félbe maradtak szívünkben a ki nem mondott szavak. Egyes sebek már be nem gyógyíthatók, de a vart nem kapargatom le. Békét akarok veled, magamban, a hiányban és a jelenemben.
Ha valahol ott vagy, ha valóban látsz engem, olvasd el soraimat. Kérlek, bocsáss meg nekem, mert oly sokáig haragudtam rád. Én is igyekszem megbocsátani magamnak, amiért nem voltam veled elnézőbb.
Szeretlek. Bár így sose mondtam ki, most mondom: szeretlek minden hibáddal együtt, a sebeiddel, szeretlek azok helyett, akik nem szerettek téged. Szeretlek azzal a csenddel, amit adhatok, amit már öleléssel nem pótolhatok.
Kép forrása: Pinterest
