Már számát se tudom annak, hányszor kértem bocsánatot, amikor engem bántottak meg. Úgy hittem, a szeretet nem kérdez, nem hazudik, és ha megteszem, nem leszek általa kevesebb. Tévedtem. Milliószor álltam lehajtott fejjel olyanok előtt, akik megaláztak. Olyasmiket mondtak, amikért nekik kellett volna felelniük, de más utat, a hibáztatásét választották, és megkönnyebbülve hagytak magamra, miután arcomba ordították hamis vádjaikat. Hagytam, mert kevésnek, náluk kevesebbnek gondoltam magam.
Már számát se tudom annak, gyerekkoromban hányszor voltam rossz, és büntettek meg jelentéktelen apróságokért. Nem ezek fájtak, inkább a szavak, amelyek ütöttek-vágtak, és elhitették velem, hogy nem vagyok képes jobbnak lenni.
Olyan dolgokat tettem meg mások kedvéért, amiket ők értem soha, és kiskutyaként szűköltem koszos sarkokban, hogy vegyenek észre, ne hagyjanak magamra, szeressenek. Ez volt mindennek az alfája, mert úgy hittem, ha szeretnek, a világ kerek.
Mégis elhagytak, letiportak, kinevettek és mindezt oly természetességgel, hogy kétségem sem lehetett afelől, hogy nem vagyok méltó az elismerésükre, figyelmükre meg semmiképp.
Ha szomorú voltam, tagadtam, nehogy mások rosszul érezzék magukat mellettem, és mosolyogtam, mert tudtam, hogy ezt várják tőlem, mert hát ki akarna olyan közelében lenni, aki csak kesereg vagy sírdogál? Lassan megtanultam színlelni, és eltakarni törött szívem darabjait. Mások öröme és boldogsága ezer meg ezer alkalommal lett fontosabb az enyémnél, bár sokáig ezt el se fogadtam, annyira akartam, hogy jónak lássanak.
Olyan szabályok mentén haladtam, amelyek nem az enyémek voltak, de rákényszerített akaratuk nyomán követtem mind. Legbelül fájtak, legszívesebben ordítottam volna, de megalkudtam, mert kellett a pénz, a jó szó, és nem utolsósorban az az istenverte szeretet. A rosszul értelmezett elfogadás reményében mennyi hazugságot lenyeltem, félrenéztem…
A hallgatást művészetté silányítottam, és nem emeltem a fejem, nem kiabáltam, amikor az lett volna az egyetlen helyes válasz. Túl sok időt adtam másoknak úgy, hogy a magamét kifosztottam, és cserébe szánakozást vagy sietős nemet vágtak hozzám.
De egy napon felébredtem. Nem volt ez a nap semmivel sem szebb vagy jobb, mint a többi, csak végre rájöttem, hogy önmagamért kizárólag én felelek. Azért is, ha beteg vagyok, ha szomorú, ha gyűlölöm a testem, ha sorvad a lelkem, vagy magányba kényszerülök. Márpedig most élek, itt vagyok ezen a gyakran fullasztó világon, és ha nem szedem elő a maradék bátorságom, ha nem kaparok elő valahonnan egy maréknyi erőt, akkor visszafelé haladó perceim felemésztenek.
És elkezdtem kitörölni az életemből mindazokat, akik eddig nevettek rajtam, akik kibeszéltek, akik el akartak tiporni vagy egyszerűen elhitették velem, hogy soha nem lehetek magam ura. Ahogy megértettem, hogy saját magamat csak én húzhatom ki a gödörből, és én szerethetem a legjobban, elkezdtem élni, élvezni a pillanatot. Ekkor, és csakis ekkor indult el életemben a változás. Megszépült a lelkem, és vele egyidőben a testem is. Mindkettő tudta, hogy elérkezett a változás, amitől rettegtem. Lassan és határozottan a szemébe néztem, és szimplán annyit mondtam: igen, most! Nem holnap, netán holnapután! Én a mában akarok levegőt venni, ezért nem engedem, hogy fojtogasson, ami elmúlt vagy ami be se következett.
Ettől a perctől lettem én ÉN, és soha többé nem lestem magam mögé, hogy akad-e még valaki, aki visszahúzna, mert nem érti, miért merek több lenni nála.
Kép forrása: Pinterest
