Amikor az ember eldönti, hogy ideje edzőterembe járni, és már nem tini, akkor biztosan nagy gond van valamilyen formában az életében… Különben kinek számítana negyven, ötven felett, hogy szálkás-e az izomzata, vagy hogy olyan plötyi a karja, hogy öröm nézni a hófehéren ringó denevérszárnyait. Persze a nagy edzéses rohamnak más oka is lehet, a kapuzárási pánik okvetlenül besegít, vagy ha új partner van a képben. Férjnek, feleségnek igen ritkán akar már bizonyítani az ember.
Szóval, amikor eljön a pillanat, igen büszke. Abszolút úgy gondolja, hogy nagyon menő, amit tenni akar, és ezután majd a kolléganői minimum előre köszönnek, miközben ájult csodálkozással dicsérik. Egyesek sírva kérlelik majd hetekkel később, hogy adjon tanácsot, mit egyenek, hogyan vegyenek levegőt.
A valóság azonban az, hogy már az elindulás se könnyű. Bár az ember lánya, ha nem is edzőterem-szűz, érik meglepetések. Először is fejben végigjátssza, mi az, amit vinnie kell: edzőcucc, magyarán póló és cicanadrág, fekete, mert az slankít, váltócipő, zokni, törölköző, víz és persze hajgumi. Esetleg fésű és dezodor, no meg pénz. Kész is van. Fel a biciklire, kocsiba, ami akad, és irány az új hely. Mivel két napja már szolidaritásból edzett a lányával, most alig bír tekerni, mert a két éve nem mozgatott combok nem igazán szeretik a 4-szer 12-es ismétléseket, legyenek azok nyitások, tárogatások vagy bármi, ami életidegen.
A legközelebbi hely potom tíz percre van bicajjal, és miközben gurul odafelé, eszébe jut, hogy napokkal ezelőtt vett egy lemoshatatlan, drága rúzst, ami most is ott virít a száján, így most fog beesni, ahogy a legamatőrebb nő a föld kerekén. Sebaj, legalább csinos, gondolja, és a hajgumi probléma még felvetődik benne, mert nem tudja, hogy tényleg tett-e egyet a táskába, vagy csak akart. Az addig ismeretlen edzőterem, amit biztosan valami raktár-város takarásában van, nagy nehezen előbukkan, ő pedig még boldog, bár aggódik, hogyan fog egyedül boldogulni.
Arra persze nem számít a lelkes, ifjonti hévtől kissé távolodó delikvens, hogy már az ajtóban akadályba fog ütközni. Ja, hogy nincs ott senki?
Létezik, hogy ma már mindent neten kell intézni? Létezik. Sebaj, előkotorja a szemüvegét(ebben a korban hogyne kellene már!), telefonját, majd a hosszú útmutató után megpróbál regisztrálni. A hangsúly a próbálon van! Arra kicsit felszisszen, hogy be kell írnia a születése napját, ám az a tény, hogy 2024-től kell visszaugrálnia (egy gombnyomás egy hónap) az ókorig hónapos váltással, igazán megdöbbenti. Erre az idősávra az automata tervezője nem volt felkészülve, különben egy mozdulattal be lehetne pötyögni a kért dátumot.
Amikor hosszú percek elteltével célba ér, Krisztus után nem olyan sokkalba, és a jelszóval is kétszer, meg a telefonszámmal, majd elfogad mindent, amit csak lehet, közölnie kell, hogy nem robot. Erre felröhög, mert ha robot lenne, nem izzadna két húsz alatti csaj tekintetének kereszttüzében. Ám ekkor jön az övön aluli ütés: csak bankkártyás fizetés van, pedig nála csak készpénz akad. A rohadt életbe, káromkodja el magát kicsit hangosabban, de senki nem hallja, vagy nem törődik vele.
A kártyája nincs nála, telójára sincs felrakva, annyira nem modern még ebben a virtuális borzalomban. Csak áll, mint Bálám szamara, és megrázza a fejét. Nem, ennyi volt! Vissza nem jön, nem érdekli az edzés, a puha karja se, és az enyhén laposodó feneke se. Ez van. Majd máskor. Majd holnap. Esetleg holnapután vagy egy olyan helyen, ahol lehet sima papírpénzzel is fizetni. Szépen sarkon fordul, és emelt fővel kisétál a parányi előcsarnokból. Egy percen belül boldogan kerekezik haza, mert estig ráér megcsinálni a szokásos penzumot a szoba közepén, és még regisztrálnia se kell.
Kép forrása: Pinterest
