Első alkalommal, midőn nagy nehezen elkullogtam a nőgyógyászomhoz, azon töprengtem: jó, rendben, nagy szaktekintély, elismert orvos, de mégiscsak férfi… lassan elhessegettem a „meggondoltam magam” mantrát és kislányhangú köszöntéssel beléptem a fehér, seszagú szoba búgó belsejébe.
Extra nehézség volt a nyelvi kódolás és dekódolás is, hiszen nem anyanyelven folyt a nyögvenyelős diskurzus, ami inkább egy egyetemi kurzus előadására kezdett emlékeztetni, hiszen én voltam a bólogató-hallgató, az orvos pedig a magyarázó-előadó. A neve olyan gyalázatosan felvillanyozó, egyszerre nevettető és elkápráztató, nyugtalanító és kellemesen ellazító volt: Csoda… hogy már nem szakíthattam meg a helyzetcsírázást. Végre bekövetkezett: szó szerint rábeszél(getet)t arra a helyre, amelyet azóta vulvafürkésző sezlonnak kereszteltem magamban, föltette tudósképet kölcsönző okuláréját és elindult speciális felfedező útjára… (avagy ez esetben talán megfordult az irány, mert a felfedezőúthoz vezető Szezám kapuja önként és – bár nem dalolva, de – dünnyögve kitárult a profi kalandor előtt). Egészen bizonyos, hogy e szakma híveire nem jellemző az emberlányát nyugtató szándékú, relax-szósszal nyakon öntött meglátás, mely szerint: látott már ilyet eleget, nem lepődik meg épp a tiednél… mert egészen biztosan nem látott két teljesen egyforma „aranykaput…” a fáma sem szól az ikervagina-jelenségről, csupán tojás szerepel a mondásban (ti. mint két tojás… úgy hasonlítanak egymásra, nem mint… na, jó…). Finoman, kedvesen, melegen ismerkedett e becses kehellyel, mely később gyermekeim (be)fogadó szentélyévé lett.
Mintha én és az én… felállás lépett volna képbe, és ebben a nemes, tapintatos és tisztán tudományos ismerkedésben (amelyből – most nem is akarom vizslatni, s tán jobb is, ha nem jut tudomásomra/tudomásunkra – nem tudhatom, hogy mennyire maradt távol a férfi mint szemlélő státusz?), én fellélegezhettem, mert az én… került a vizsgálódás középpontjába, az orvosi vizsgálólámpa reflektorfényébe. Ittam a szavait, mégis legnagyobb bókja a csendes mustra volt, és finálé gyanánt az a jellegzetes és rutinos magabiztossággal felhangzó gumikesztyű csattanás és rábiccentés. Ez helyettesítette a minden rendben van női lázcsillapító (ráolvasó) igéjét. Ez volt a női szeméremszüzesség beavató rituáléja…
Ezt követően mindig szertartásosan készültem a „virágelemző” szeánszra „Csoda” nevű orvosom vezényletében. A legszebb ruhámban és felékesítve léptem ebbe a titkokkal teleszőtt diszkrét „katedrálisba”, ahol egy kicsi darabot mindig hátra szerettem volna hagyni, mintegy „nyesetként” szemérmességemből, ám lassan rájöttem, hogy ettől teljesen megfosztatni nem is (lehet) természetes kívánalom, hiszen személyre szabott növénykénk nem véletlenül lett két puha és meleg húspillér (tradicionális nevén: comb, combok) oltalmára bízva. Ez (azaz ő…) egy privát szférához szorosan tartozó bizalmas, akivel csupán a legbensőségesebb pillanatokban lehet szót érteni. Ő a mi különleges és kivételes kápolnánk, bazilikánk, zsinagógánk vagy mecsetünk… ismernünk kell, ám csupán a beavatottak számára tárhatjuk fel legféltettebb titkait (akik nőéletünk során megszámlálható mennyiségben „sorakoznak fel”). Kizárólag a leghűségesebb „bennfentes” (beavatott) juthat hozzá a mindenki más által elpalástolt, enigmatikus, kincses rejtekeihez (lásd maga Vénusz istennő is szemérmesen elrejtette féltett kincsét a látás elől…)
