Egy bizonyos kor után egyszerűen lehetetlen nem foglalkozni a korunkkal. Ha akarjuk, ha nem, a testünk szembesít a változásokkal. Lehet nem odafigyelni, halogatni a tükörbe pillantgatást, de én is, mint oly sok nő a világon, tudom, hogy ez lehetetlen. Az ember nem élhet napszemüvegben, mert abban jobban mutat, és nem ránctalaníthatja a fényképeit ész nélkül mindenféle szűrők segítségével, mert a valóságot sose kapja már vissza. Persze a hamisság mellett megjelenik az igazság az itt fáj, ott fáj jelzések által, amelyeket nem sokáig lehet kikerülni. Egyszerűen hihetetlen, hogy olyan helyeken kezdünk fájni, amiről eddig sose vettünk tudomást. Merthogy a derék, nyak, térd még csak-csak, de mondja meg valaki, hogy fájhat az ember combjának töve vagy a könyöke? Azok teljesen felesleges helyek, azokkal nem villoghatunk, bár a könyök bőre könnyen árulónkká válik. Értjük mi ezt a változás mizériát, csak nem fogjuk fel. Hogyan lehetséges, hogy tényleg elkezd nyúlni a bőrünk és nem akar oda tapadni vagy feszülni, ahová kell? Mi az ördög történik vele, hiszen csak pár éve voltunk büszkék a kinézetünkre, most pedig somolyogva annyit mondunk, hogy a belső értékek számítanak. A külsők ugyanis elveszőben vannak.
Ez mind nem újdonság, nem is gondolok rájuk minden nap, ha nem muszáj, mert nem muszáj. Nevetek, edzek, eljárok ezer helyre, hogy emberek között legyek, vagy épp menekülök előlük, mert elviselhetetlenek mostanság. A feketeleves azonban nem ez. Ami igazán fájó, hogy lassan elfogynak az előttem álló lehetőségek. Már nem néznek meg az utcán, és a még oly utálatos kőműves-fütty se hallatszik fel mögöttem, ha elsétálok egy építkezés mellett.
Már nem leszek többé olyan módon szerelmes, ahogy valaha. Tudom, hogy lehetek még, de akkora lelkesedéssel és hittel már soha, mert rengeteg sérelem ért, és a tapasztalat mást tár elém, mint tizenévesen, vagy csak betöltve a húszat. Akkor még azt gondoltam, biztosan mindenkinek van valahol egy fél narancsa, amivel össze kell passzolnia. Elhittem, hogy mindenkinek jár egy remek házasság, persze igazi szerelemmel, gyerek, harmonikus élet és sok nevetés. Azt az énemet azért irigylem és vágyom vissza, mert kevesebbet tudtam, de többet reméltem. A tapasztalat azonban megöli a reményt, kioltja a csoda tüzét. Ez utóbbi lehet, hogy még parázslik, de igen nehéz már fellobbantani, hiszen túl vagyunk éveken, évtizedeken, amelyek adtak is, és bőven vettek is el tőlünk és belőlünk.
Az öregség, és itt nem a hetven feletti időkre gondolok, sokkal korábbra, azért is kegyetlen, mert megmutatja, hogy van út kifelé az életből. Ha valamit nem éltünk meg jól vagy hosszan, már nem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk. Ha nem utaztunk, megtehetjük, csak nem olyan lazán és frissen, mint annak idején, amikor elég volt a sátorozás, vagy csak egy rövid kaland a Balatonnál szerelmünkkel. Akkor az volt a minden, és nem akartunk többet. Akkor még volt időm azon töprengeni, vajon megéri-e azzal a fiúval maradni, vagy pazaroljam-e az időm rá, ha nem lángolok érte. Ugyanennyit gondoltam a fehérruhás menyasszonyságomra is, mert az kevés lánynak nem jelentős kérdés. Ma már ilyesmiről szó sincs, kivéve, ha nevetségessé akarom tenni magam, mert felvehetek én fehér göncöt, csak épp nem illene hozzám, és nem ájulna el senki, maximum csendben mosolyogna… Elnézően, ha szeretne, ha pedig nem, akkor maró gúnnyal.
Nem tudom, ki hogy van vele, de akinek nem elég egy-két gyerek, talán ahogy halad az idő, szívesen babázna újra. Mind tudjuk, hogy ennek vannak korlátai, és nem, a nagymamaság nem ugyanaz. Ott már nem a magad ura vagy, ott vigyáznod kell arra, hogy nézel a kicsire, hogyan nyúlsz hozzá, és vissza kell fognod magad, ha valamit helytelennek találsz. Természetesen az éjszakázást nem sírjuk vissza, az a pokol tornáca. Kialvatlanul, félkómában bolyongani a lakásban nem szeretne senki még ha fizetnének is érte.
Ahogy változik a lelkünk, fenemód változik az ízlésünk is. Ne mondja nekem senki, hogy nem tűnt neki fel, hogy manapság mintha sokkal helyesebb és dögösebbek lennének a fiatal srácok, a harminc felettiek, mint anno. Azt kell észrevennünk, hogy jobban adnak magukra, többet segítenek odahaza, másképp látják az apaságot, mint szüleik régen, nem beszélve arról, mennyire jól áll nekik a szakáll, a farmer és a sport, amely a legtöbbjüknek ma lételem. Miféle kitolás ez a sorstól? Látni és nem elérni az ilyen fiúkat! Felháborító!
Azt hiszem, öregedni miattuk se jó. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy vannak olyanok, akik az érettebb nőket szeretik. Vannak, de van abban valami fura, ha egy húsz-huszonöt évvel fiatalabb bepróbálkozik. Nem mindig hízelgő, pláne, hogy azt a feszengő érzést kelti bennünk, hogy valóban a fiunk lehetne, bár a lelkünk nem öregedett velünk.
Más is ébred reggelente úgy, hogy elfelejti, hány éves? Ez akkor fordul elő, amikor a nap máshogy süt, nem sajog a derekunk, időben feküdtünk le, és váratlanul elfelejtjük, milyen nap van és kik vagyunk mi. Azt meg pláne, hogy mit lehet és szabad tennünk ebben a korban, de nem azért, mert mások megszólnak, hanem azért, mert pontosan tudjuk már, hogy vannak hozzánk nem illő ruhák, sminkek és tevékenységek. Ezekről majd bővebben a következő jegyzetben.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
