Azt mondjuk, mindenki öltözzön úgy, ahogy szeretne. Viselje azt, amiben jól érzi magát. Ez majdnem jó tanács, kivéve, ha túlzásba esünk. Persze nem arról van szó, hogy ne vegyen fel valaki színes ruhákat, csak mert nem fiatal. Dehogynem, hiszen sok tinédzser jár feketében, szürkében, és még véletlenül se hajlandó pirosat, kéket vagy zöldet viselni. Ezt értjük, korral jár, túl kell esni rajta, mint a bárányhimlőn.
Jó lenne, ha ízlésesek tudnánk maradni. Hiába mondjuk, hogy a magyar nők a legszebbek a világon (ugyanezt mondják a franciák, olaszok, oroszok és brazilok is), ha nem tudnak elég ápoltak és divatosak lenni. Nem az a fontos, hogy kövessék a trendet, hanem, hogy megtalálják, ami hozzájuk illik. Bárhogy szeretjük, nem áll jól egy idő után a mini, a nagyon kivágott ruha, amiből kibuggyan a nő melle, de az ujjatlanokkal is csínján kell bánni. A bermuda női trikóval a legszörnyűbb viselet, még akkor is, ha praktikusnak látszik. (zokni-szandál kombó után!) Nincs az a nő, akinek jól állna a lábszárközépen elvágott, lötyögős nadrág, amelyben lóg a feneke. A farmer legalább megemeli. Egy idő után már a karon lévő bőr is lötyög, nem feltétlenül kell közszemlére tenni. Valóban mindegy milyen magas, hány kiló egy nő, az is, hogy hány éves, de nem mindegy, hogy mit kezd az alkatával. Mindenki lehet mutatós, ragyogó, ha nem a hivalkodás a lényege. És legyen egy nő bármilyen bombázó, ha nem tud megfelelő ízléssel megjelenni, kár a felhajtás.
Mi, magyarok tartunk a színektől. Kevesen mernek tarka felsőket, nyári ruhákat hordani, maradnak a szolid mintás bézseknél, fehérnél, negyven felett meg egyenesen ijesztőnek találják a rózsaszínt, a sárgát és az azúrkéket. Marad a jól bevált drapp, szürke és khaki. A szoknya és a ruha se terjedt el nálunk akkora mértékben, mint külföldön. A mi divatítéletünk szerint az a vagány, aki nadrágot hord, legtöbbször tornacipővel. Lehet, hogy a lányok szépek, sőt mi több, gyönyörűek, ám a fiatal feleségek, középkorúak valahogy beleolvadnak a semmibe, és a póló-farmer kombót a jó istenért se cserélnék le.
A sminkkel is hasonlóképpen vagyunk. Vagy sok, mert még társul műszempillával, felfújt szájjal, vagy teljesen natúr, ami igen kevés nőnek áll jól. Ahogy Coco Chanel mondta egykor: „Az a nő, aki semmilyen kozmetikumot nem használ, túl sokat gondol magáról!” Van ebben is sok igazság, mert lehetünk természetesek, valóban felesleges a túlzott mesterkéltség, de azért egy leheletnyi rúzs, púder még nem ártott meg senkinek.
A realizmus, melynek nyomán jegyzetelek, azt is jelenti, hogy nem szépítjük a dolgokat, hanem elfogadjuk, ahogy van. Könnyű, nem könnyű, nehéz változtatni, és olykor szánalmas is a nagy görcsölés. Nőnek lenni nem mindig jó és egyszerű. Bár úgy hisszük, az ujjunk köré csavarhatunk bárkit, nincs mindig igazunk, mert a férfiak uralta világban akkor mondhatjuk ki ezt bátran, ha fiatalok és szépek vagyunk. Vagy nincs igazam? Jó lenne mást hinni.
Mégis ki kell jelentenem bátran, nőnek lenni jó. Mindezek ellenére vagy épp ezért. Mert ez a másféle működés, ami jellemez bennünket, meghatározza életünk minőségét. Fantasztikus érzés tudni, hogy lehetünk anyák, hogy a szülést is túl lehet élni, hogy a gyengédség ezer fokán ragyoghatunk, és sose vagyunk annyira gyengék, mint amennyire mások hiszik. Lehet, hogy nem mindig vagyunk a topon, és valóban gyorsan változik a testünk, sőt ajándékba kaptuk azt az átkozott narancsbőrt, mégis mi vagyunk azok, akik a legtöbb esetben szinte mindent tudunk a gyerekeinkről és akkor is szeretjük őket, ha pokolra valók. Azért ebben a fene nagy örömben szívesen vennénk, ha nem ráncosodna a könyökünk, ha nem kellene nyaralás alatt főzőcskéznünk, és a férfiak megértenék, hogy a fűnyírás kizárólag férfimunka. (kivéve, ha kedvünk van hozzá!)
Szóval egy dolog marad csak: legyünk azok, akik vagyunk, még akkor is, ha fáj, vagy szomorúvá tesz a tudat, hogy múlik az idő felettünk. Ha nem múlna, nem élnénk. Azért ez elég motiváló, nem?
Kép forrása: Pinterest
