A gyerek nem sírt hangosan. Inkább kitartóan nyöszörgött, ami még bosszantóbb volt, mintha üvöltött volna az éhségtől vagy a fájdalomtól. Inkább csak jelezte, hogy ott van, ami Leilát sokkal inkább fárasztotta, mintha fel kellett volna vennie és megetetnie. Feje lüktetett, és úgy tűnt, hogy ez a soha el nem tűnő jelenlét minden gondolatot kiszorít belőle.
Már az első napokban észrevette, hogy nem érez semmit. Olyasmiket semmiképp, amiket kötelező lenne egy friss anyának. A magazinok úgy beszéltek a szülésről és az utána következő időszakról, mintha egy nehéz, de édes ünnepet emlegetnének, amely nem múlik el, sőt egyre boldogabb lesz tőle a nő. Ő azonban csak fáradt volt és üres.
Amikor a kórházban, amikor kezébe adták a babát, nem látta sem gyönyörűnek, sem rusnyának. Egy pecsétet látott, amely rányomja bélyegét az életére, és nem enged visszautat. Eltörli terveit, a csendet, amelyet annyira szeretett, és a késő éjjelek szabadságát, amikor valóban egyedül lehetett.
Nem akart anya lenni, de hallgatott róla. Nincs olyan megveszekedett nő, aki ezt ki meri mondani anélkül, hogy szét ne cincálná a családja. Már kislányként megtanulta, hogy vannak gondolatok, amelyeket jobb magában tartani, főleg egy olyan családban, ahol az apa hangulata határozta meg a levegő sűrűségét.
Apjáról mindig az olcsó alkohol és az izzadság jutott eszébe. Még józanon is fortyogott a haragtól, mintha a benne lévő szörny sosem csitult volna el. Majdnem húsz volt, amikor eldöntötte, hogy megszökik otthonról, különben megbolondul. Anyja fájdalmát alig érzékelte, mert ő az a fajta asszony volt, aki mindent eltűrt és mosolygott is hozzá. Ekkor jött Bence, aki nem volt különleges fiú, de hajlandó volt elvenni őt. Ő is menekült valahonnan, de nem részletezte. Így egyszerre léptek bele a menekülés csapdájába, amit házasságnak hívtak. A gyerek pedig következménye volt mindennek.
Néha, amikor a kiságy fölé hajolt, kereste a pici arcában önmagát, vagy a múltját, de nem látott semmit. Olykor egy hideg gondolat is átfutott az agyán: ez az élet nem is az övé. Bizonyára van egy másik, ahol ő egy robogó vonaton utazik lankák között, és messzire megy, egy idegen városba. Az a másik Leila boldog volt.
A bűntudat lassan szivárgott a bőre alá, majd egyre inkább beterítette a szívét. Foltot hagyott mindenhol, és ez a folt végül egy egész lepellé terebélyesedett. Olykor, ha a baba megfogta az ujját vagy elégedetten elszenderedett a karjában, megrezdült benne valami. Tudta, hogy ez nem szeretet, csak annak ígérete, ami sosem teljesedett ki.
Bence sokat dolgozott, mindig későn ért haza. Lerúgta cipőjét az előszobában, adott egy puszit az arcára, és ment kezet mosni. A vacsora az asztalon várta, más nem számított. Irigyelte tőle ezt az egyszerűséget, amellyel képes volt elfogadni a semmit. Alig beszélgettek, azt is halkan tették, nehogy a kicsi felriadjon. Férjének eszébe se jutott, hogy arról faggassa, milyen napja volt, mert tudta: minden anya egyforma. Etet, pelenkát cserél és mos. Mit lehet ezen kérdezni? A hétköznap az hétköznap, az ünnepnapok pedig ritkák. Egy babával nem lehet kezdeni semmit, jegyezte meg evés közben, mintha igazolni akarta volna közönyét. A lány ráhagyta. Maga se érzett mást, és titkon azért fohászkodott, hogy ne kelljen aznap szeretkeznie vele. Szerencsére megkínzott teste nem vágyott ölelésre, ahogy férje sem akarta.
Ilyen az, amikor nem szeretnek, gondolta halálos nyugalommal. De legalább nem ordít senki, nem dobálja a székeket, és nem leheli bűzét a másik arcába, amikor kimondja a véleményét. Egyszer sem kell a szoba sarkában reszketnie, hogy megütik-e, ha rosszat szól, vagy épp nem elég meleg a leves. Ezért hálás volt. Igyekezett jobb feleség lenni, mint az anyja, Bence egy szóval se méltatta ezt. Mindenki tette a dolgát, és az élet csordogált a maga jól kivájt medrében.
Egyik este, amikor a gyerek elaludt, és a lakásban olyan csend lett, mint hónapok óta soha, leült az ablak mellé és sokáig nézte az utcát. Az emberek jöttek-mentek. Elképzelte, hogy moziba sietnek, vagy buliba, nevetések zaja szűrődött fel hozzá, távolban egy kutya ugatott, és egy autó szirénája is felhangzott. Ebben az egyszerű, hétköznapi zajban rájött, hogy elmegy mellette az élet. Nem egy tragédia miatt, hanem mert így döntött.
Felállt, a kiságyhoz lépett és hosszan bámulta a babát. Nem érzett haragot vagy keserűséget, de szeretetet sem. Csak egy furcsa, megfoghatatlan állapot lengte körül a szívét, amelyben benne volt, hogy elveszítette a jobb élet reményét, csak mert nem tudott várni. Talán, ha tűrt volna, mint az anyja. Akkor még jöhetett volna valaki, akit megszeret. Vagy épp elmehetett volna azzal a vonattal akárhová, ahol boldog. Ehelyett kezet nyújtott az első arrajárónak, mert azt hitte, fuldoklik, pedig a part karnyújtásnyira volt. Szánta magát, és szánta a férjét is, mert mindketten megalkudtak.
A kisbaba mindebből semmit nem érzett, mert úgy szuszogott, mint minden más csecsemő, aki jóllakottan az álmok országában barangol. Aztán halkan, nagyon halkan, félve, hogy a falak is hallják, kimondta:
– Nem tudlak szeretni…Még…
Ebben a „még”-ben benne volt minden reménytelensége és bizonytalansága, de egy halvány lehetőség is, hogy egyszer mindez megváltozik. Valamikor, ha eljön az ideje, ha nem lesz késő, ha ki meri engedni szívéből a múltat. Ha át tudja színezni, és képes lesz elhinni, hogy a vonatok, amelyek sokat késnek, nem mindig arra a vágányra érkeznek, amelyekre számítanak az utasok…
Fotó: kelvin agustinus: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/aranyos-cuki-gyermek-fekvo-1973270/
