„Olyan értékek után futunk, amelyek semmivé válnak a halállal. Az életed végén senki nem kérdezi meg, hány diplomád van, mennyi házat építettél, vagy hány Rolls Royce-ot engedhettél meg magadnak. Ez az, amit a haldoklók megtanítanak neked.”
Elizabeth Kübler-Ross 1926-ban született Zürichben. Már gyerekként elhatározta, hogy orvos lesz. A halál és a haldoklás témaköre, ami mindig is tabunak számított, sokszor még ma is, 1945-ben kezdte foglalkoztatni, amikor a II. világháború végén a koncentrációs táborok túlélőivel beszélgetett. Nekik segített feldolgozni a táborban átélt szörnyűségeket. 1957-ben a Zürichi Egyetem orvosi karán végzett, majd 1963-ban pszichiáter diplomát szerzett. Amikor praktizálni kezdett, több kórházban tapasztalta, hogy az emberek és maguk az orvosok is mennyire nem foglalkoznak a haldoklókkal. Egyszerűen elhatárolódnak tőlük. Azt is megfigyelte, hogy senki nem őszinte hozzájuk, ezért leült velük beszélgetni. Kérte, hogy öntsék szavakba aggodalmaikat, félelmeiket. Arra is rávette őket, hogy legintimebb gondolataik terén is megnyíljanak, hogy áttörjék a tagadás páncélját. Ez a feladat sem akkor, sem most nem volt mindennapi. Később tapasztalatait összegyűjtve az orvostanhallgatókat szembesítette a haldoklók érzéseivel. Ezután jelent meg nagysikerű könyve: A halál és a hozzá vezető út.
Ez a mű manapaság is úttörőnek számít, és a legtöbb nővérképzőben, orvosi egyetemen kötelező olvasmány, mert olyan mélységében és alapossággal tárja fel a halál és a haldoklás témakörét, ahogy előtte kevesen merték vagy tették.
Később egyre több teltházas előadást tartott a témában, amely előremutató és forradalmi volt a maga korában, és a 21. században sem kevésbé értékes, mert bár a hospice mozgalom lassan fejlődött és bontakozott ki világszerte, de ma már nem mehetünk el mellette. Minden ember arra vágyik, hogy életét méltóságban, szerettei között fejezhesse be, de ennek lehetősége jelentősen lecsökkent az elmúlt évtizedekben, mert a halállal szembeni ellenállás (és más megváltozott körülmények) nem teszi lehetővé, hogy a családok megbirkózzanak a haldokló utolsó pillanataival. A legtöbb ember még beszélni se hajlandó róla, nemhogy elkísérje utolsó útjára szeretteit, hogy azok úgy érezzék, nincsenek egyedül.
A legnagyobb vágyainak egyike volt, hogy felépít Virginiában egy hospiceházat HIV fertőzött csecsemők részére, hogy otthont biztosítson számukra egészen a halálukig. Az inspirációt egy brit doktornő, Cicely Saunders projektje adta. A helybelieket azonban megrémítette az az eshetőség, hogy megfertőzik őket az AIDS-es gyerekek. Emiatt komoly támadások érték a doktornőt, amelyek odáig fajultak, hogy 1994-ben elvesztette a házát és minden ingóságát gyújtogatás következtében. Ezután nem sokkal szélütés érte, amelyből nehezen épült fel.
Ettől kezdve visszavonultan élt, és élete utolsó éveiben már nagyon várta a halált, amelyet csak átmenetnek nevezett. Soha nem félt tőle, azt mondta, csak utána kezdődik az élet valójában.
A Time 1999. március 29-i számában „A század legnagyobb elméi” egyikének nevezte, a 20. század 100 legjelentősebb tudósa és gondolkodója sorában említette.
2007-ben beválasztották a National Women’s Hall of Fame (Női Hírességek Nemzeti Csarnoka) tagjai közé. 20 díszdoktori (többek között: jogi doktor, tudományok doktora, hittudományok doktora, bölcsészdoktor) cím birtokosa, és becslése szerint 1982 júliusára 125 000 hallgatója volt a haldoklásról és a halálról szóló kurzusain, amelyeket főiskolákon, szemináriumokon, orvosi egyetemeken, kórházakban és szociális munka intézetekben tartott.
Íme néhány csodálatos gondolat ettől a különleges asszonytól, aki bátran és szeretettel fordult embertársai felé akkor, amikor azok már ráléptek arra az útra, amelyről vissza már nem jöhettek:
„Ha minden napodat jól éled meg, akkor semmitől nem kell félned.”
„Nincs öröm nehézségek nélkül. Ha nem lenne halál, hogyan tudnánk értékelni az életet? Ha nincs gyűlölet, tudnánk, hogy a végső cél a szeretet? … Ezekben a percekben vagy kitartasz a negativitás mellett és vádaskodsz, vagy a gyógyulást választod, és megmaradsz a szeretetben.”
„Amikor megtanulod a leckéidet, a fájdalom eltűnik.”
„Amikor letetted azokat a vizsgákat, amelyekért a földre küldtek, akkor megengedik neked, hogy lediplomázz. Megengedik, hogy levesd a tested, amely bebörtönzi a lelked.”
„Tanulj meg kapcsolatba kerülni a benned lévő csenddel, és akkor megtudod, hogy mindennek célja van az életben.”
„Nem fogsz növekedni, ha egy gyönyörű virágoskertben üldögélsz, de nőni fogsz, ha beteg vagy, ha fájdalmak közepette élsz, ha megtapasztalod a veszteséget, ha nem dugod homokba a fejed, hanem helyette olyan ajándékként fogadod a szenvedést, amelynek nagyon-nagyon különleges célja van.”
„Amikor megértjük, hogy korlátozott időt tölthetünk a földön, … elkezdjük élni a mindennapjainkat a legteljesebben, mivel csak ez az egy életünk van.”
Elizabeth Kübler-Ross 78 éves korában hunyt el saját otthonában Arizónában. Művei ma is alapnak számítanak nemcsak orvosi körökben.
Kép forrása: Pinterest
