– Miss Kirk, kérem, fáradjon velem, a család már várja.
Ezt furcsa volt hallani. Miért nem azt mondta, hogy az úr? Hárman voltak odabenn. A ház ura, egy idősebb nő, valószínűleg a felesége, és egy fiatal lány, talán a legkisebb gyerek.
– Miss Kirk – szólalt meg a lány selymes hangon, de élesen. Elegáns volt, túl elegáns, és a mosolya is túl kiszámítottnak látszott.
– Livia Russell vagyok, de majd rájön. – Nem nyújtott kezet, inkább csak megjelölte a teret. A ház asszonya kifelé bámult az ablakon. Férje azonban melegen az érkezőre mosolygott.
– Mr. Russell vagyok, de maradjunk az Arthurnál. Jöjjön be kisasszony, nagyon vártam, vártuk. Foglaljon helyet, és mondja el, miért akar nálunk dolgozni. – A férfi barátságos hangja azonnal oldotta Adéle feszültségét. Az első a házban, aki úgy viselkedett, mint egy igazi házigazda. Azonnal megkedvelte. Tudta, hogy válasza fontos, ezért nem habozott. Leült és a férfi szemébe nézett.
– Mert maguknál van, amit keresek.
– És mit keres? – fordult meg az asszony, és szemöldöke felszaladt homloka közepére.
– Lehetőséget.
Livia felnevetett.
– Mindenki ezt mondja – hangzott a szarkasztikus válasz.
– De nem mindenki gondolja komolyan – válaszolta és nem vette le tekintetér róla.
– Ez igen határozott elképzelés. Tudja, hogy emlékeztet valakire? – Arthur Russell még nem jött rá, kire, hiába kutatott emlékeiben, de nem ugrott be neki, viszont a lány mozdulatai és a tekintete furcsa feszélyezettséggel töltötte el.
– Viszont értem a dolgom, szívesen rendszerezem a könyvtárát.
– Körülbelül mennyi időre lesz szüksége erre?
– Ezt csak akkor tudom megmondani, ha látom a könyveket.
– Igaza van! James, kérem töltsön egy teát a hölgynek! Vagy kávét inna?
– Inkább kávét kérek!
James finoman megcsóválta a fejét. Egy előkelő házban teát isznak az emberek, gondolta. A kávé olyan alpári, nincs benne semmi finomság. De hát honnan tudná azt egy földi halandó, aki enm tartozik a kastélyhoz?
Ekkor a kert felől hatalmas sikoltás hallatszott. Olyan erősen és élesen, hogy mindenki összerázkódott, aki a szobában volt. Livia elsápadt, anyjára nézett, apja pedig a hang irányába meredt.
– Ez meg mi volt? – szólalt meg, és feltárta a kertbe vezető terasz ajtaját. A hatalmas és terebélyes tuják felől az egy lány futott feléjük. Rosie, aki időnként segített a konyhán vagy a takarításban.
– Mi a baj Rosie? – lépett közelebb hozzá.
– Uram, a pavilonnál…
– Mondja már! Mi van a pavilonnál?
– Egy holttest! Egy nő fekszik a fűben!
Arthur arcából kiszaladt a szín. Egy nő? Vajon melyik fia hozta ide és mi a jó ég történhetett vele?
– Hívd a mentőket, Eva! – kiáltotta.
– Először menjünk talán és nézzük meg! – válaszolta higgadtan a neje, és szemmel láthatóan nem kavarta fel a dolog.
Egy hulla a kertben…Mintha megszokott jelenség lett volna. Anya egy pszichopata, nyugtázta Livia és futni kezdett a hosszú pázsiton egészen a pavilonig, amely máskor kisebb koncerteknek vagy épp légyottoknak adott otthont a fák és bokrok jótékony takarásában.
Folytatjuk…
