Mónika vagyok, negyvenhárom éves, elvált és anya. Mindemellett dolgozó nő, született vesztes és maximális idióta. Pontosabban ez voltam egészen egy hónappal ezelőttig, amíg nem tettem semmit és vártam a csodát. Nem jártam sehová, a munkahely, a bolt és a gyerekek iskolája közti Bermuda-háromszögben ingáztam. Nem akartam, hogy elnyeljen a mélység, de az lassan bekebelezett. Nem láthatóan, á, még véletlenül sem.
Lassan lopózott mellém, elkapta a grabancomat és húzott lefelé. Ehhez persze hozzájárult anyám is aki nem győzte sulykolni, hogy tudta, nem megyek semmire, látszott rajtam már az általánosban. Mát az is csoda volt, hogy egyáltalán valaki el akart venni, mert akkora szájjal, amivel én rendelkezem, nem szeretik a nőket. És a szám mérete nem az ágyban nyújtott használatra értendő, hanem a folytonos igazságkeresésemre és a véleményem kinyilvánítására. Tudtam én, hogy ez nem rokonszenves, de próbáltam elhinni, hogy az őszinteség is lehet romantikus. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy nem az. A férfiak buta nőket szeretik. Még az okos férfiak is. A bólogató kiskutyákat, akikkel nincs gond, mert csillagszemmel bámulnak rájuk, és rajonganak a végtelenségig. Megpróbáltam, hat év lett belőle, és lám, finito. A drága férjem úgy menekült előlem a végén, hogy kis híján megsajnáltam. Nem vagyok én rossz ember, vagy rossz nő, csak megmondom mindenkinek, amit gondolok. Istenem, ez mekkora hiba!
Sehogy se akartam felismerni a tényt, de végül a sok pofára esés segített. Kereken öt évig voltam egyedül, és a szerelem elkerült, de nagy ívben. Aki véletlenül megkörnyékezett volna, azt is elmartam magam mellől, pedig úgymond csinos vagyok. Nem szép, hanem ápolt és jól öltözött, átlagos nő, aki hatvankét kiló, inkább mélysége van, mint magassága, de azért még szeretné észrevetetni magát. Ezen törekvései azonban rendre kudarcba fulladnak. Vagy fulladtak, mondjuk így. Egy parányi irodában dolgozom, ahol persze nők a munkatársaim, és ha kilépek a folyosóra, csak nőkbe botlok. Errefelé az egyetlen férfi a karbantartó, de ő öreg, és a pizzafutár, ő meg gyerek. Szóval a remény nemhogy nem létezik, már meghalt a születése előtt.
A főnökasszony alig idősebb nálam, szinte tökéletes. A családja, a gyerekei és a férje is azok. Ragyogó életet élnek, és esküszöm, ez nem a látszat. Amikor valamelyiküket megpillantjuk, valami ködös angol sorozat jut eszünkbe, hisz mindegyikük ódivatúan elegáns, udvarias és mértéktartó. Mégis szeretek velük találkozni, jobb, mint Ágit hallgatni, ahogy a férjét szidja, vagy Martinát, aki az anyósát. A negyedik csaj, aki velem van egy szobában, láthatatlan. Nem vegyül velünk, a pórnéppel, nem kávézik, nem teázik, azt kell hinnem, nem is érez.
Ő sose fázik, nincs melege, csak teszi a dolgát, és ha felpillant a monitor elvarázsolt világából, látszik, hogy azt se tudja, melyik században van.
Ezért mi minden férfinak úgy örülünk, mint az a bizonyos majom a farkának…Ha elromlik a rendszer, tudjuk, hogy jön Józsi, és somolyogva megszereli. Ha eldugul a vécé és végkép nem tudunk vele mit kezdeni, alig várjuk, hogy hívhassunk valakit, aki elhárítja az akadályt. A mi világunk, zárt női világ, és nehezen tudjuk elképzelni, hogy ebből ki lehet lépni.
Én az irodában az ügyfelekkel tartom a kapcsolatot. A hülyékkel és a nagyon hülyékkel. Tele vannak kérdésekkel, amelyekre tudják a választ, csak mástól akarják hallani. Nekem meg az a dolgom, hogy elhiggyem, tudatlanok. Ez nem esik nehezemre, mert sokan azok, finoman szólva. Már nem idegesítem fel magam azon a kérdésen, hogy ki fogja összeszerelni a polcot, ha a férje elutazott, de azon sem, hogy nem találja a csavarokkal teli zacskót, mert rátette az egyik bútorlapot. Csak meghallgatom, és kb. tíz sablonválaszaim egyike biztosan passzolni fog a problémájához. Ám egy hónapja úgy is mondhatom, kizökkentem a komfortzónámból, de ez csak fél igazság. Nemcsak kizökkentem, hanem egyenesen ki is estem, sőt még oltári nagy hülyét is csináltam magamból.
Ez nem lett volna meglepetés annak, aki ismer, pl. anyámnak és a rokonságnak, aki egy emberként szajkózza a véleményét, de a kolléganőim nem tartanak a szerencsétlenség örökös bajnokának. Voltam már második vagy harmadik is a listán, szóval van remény.
Én, Mónika, akiről azt kell tudni, hogy örökösen összetéveszti az arcokat és a hangokat, most jól beletrafált. Már mondtam, hogy nem szoktam idegeskedni, mert kevés dolog zökkent ki a nyugalmamból, de pontosan harminc nappal ezelőtt felhívott egy férfi, aki reklamált valami kanapé ügyben. Próbáltam értelmesen elmagyarázni, mit tehet, de nem akarta felfogni. Húsz perc után nem könnyes búcsút vettem tőle, és sejtelmem sem volt arról, hogy azon a délelőttön még párszor részem lesz a vele való csevejben.
Nem túlzás, hogy félóránként hívogatott, és odafönt, nem a cégnél, hanem feljebb, biztosan büntetni akartak, mert érdekes módon mindig hozzám kapcsolták. Ment egy ideig, aztán már kezdtem ideges lenni. Hogy lehet egy férfi ilyen pipogya? Költői kérdésemre nem érkezett válasz, és az ötödik beszélgetés után elszakadt volna a cérna, ha nem történik valami. Azt el kell mondanom, hogy nem hiszek a mesékben, a csodákban se nagyon, aznap azonban valamit összekeverhettek sorsom lapjainak osztói, mert nyakamba zúdították a szerencse vödrének tartalmát.
Miután sorozatban sikertelenül próbáltam segíteni az egyébként kellemes hangú lúzernek, már az szaladt ki a számon, hogy többet beszélek vele, mint egykoron a férjemmel, és ha még egyszer megkeres, mindenképpen hozzámegyek, mert szingli vagyok. Erre hangosan felnevetett és közölte, hogy először látni akar, aztán majd megkéri becses végtagomat, és letétbe helyezi.
Ezzel a köztünk lévő érdekkapcsolat meg is szűnt egészen másnap délutánig. Ekkor szólt fel a portás Jimmy, (hopp, még egy férfi, csak nem jutott eszembe!), aki onnan kapta a nevét, hogy mindig a megboldogult számait hallgatja, hogy ugyan fáradjak már le, keresnek. Értetlenül hallgattam kérését, hiszen egy irodában sínylődő, ügyfelekkel vesződő nőt nemigen szokott senki keresni, legfeljebb telefonon, és akkor is a rokonaim emlegetése fontosabbnak tűnik. Nem akartam kötekedni, inkább felálltam, és némi öniróniával vettem tudomásul, hogy szalad egy szem a harisnyámon, én meg szaladok a lépcsőn, mert a lift karbantartás alatt van. Vörösesszőke hajamat nem lebbentette meg a szél, lévén bent nem fújt, és rövidke is az ilyen filmszerű eseményhez. Kissé kipirulva, a már említett harisnyámban megjelentem a portán, ahol a bőrfotelben telefonját nyomogatva Brad Pitt ült. Ja, nem Johnny Depp. Még ő sem, de azért valljuk be, Gerard Butlerre hasonlított a rám várakozó. Épp két szeme és két füle volt, mint neki.
Jó, abbahagyom a műhumort, anya is mindig rám szól, ha nagyon belemerülök, de mi az ördögöt írhatnék és mondhatnék, ha tényleg engem várt egy pasi, aki a portást leszámítva élő és lélegző volt. Jimmy hümmögött, mint mindig, és csak a fejével bökött az idegen felé.
– Magácskát keresik! – mutatott rá.
Esküszöm, a harisnyám is megállt futásban, nem csak én. Mi a jó eget akar tőlem ez a földi istenség, töprengtem, és már léptem is volna közelebb hozzá, amikor elviharzott mellettem egy gyerek, méghozzá úgy, hogy a kezében lévő karddal a lábam felé bökött, aminek következtében a szemek tempós rohanásba kezdtek.
Mr. Butler felpillantott és kitört belőle a nevetés.
– Pontosan ilyennek képzeltem el! – közölte, de én nem voltam benne biztos, hogy hozzám beszél, netán rólam, ezért kiszaladt a számon egy cifra káromkodás, amely nem vetett jó fényt egy földi szerelem kezdetére, amelynek egyik főszereplője lettem tudtomon és akaratomon kívül.
Kép forrása: Pinterest
