Az a szőke démon, ciklon, vihar, hurrikán…Mindnek nevezhetném, de nem teszem. Egyszerűen azért, mert nem csak ez, hanem menyasszony. Egy olyan ember menyasszonya, akit ismerek. Sőt, engem akart elvenni. Állítólag. Csak elfelejtett szólni a szüleinek. Azok meg neki. Szóval én egy kommunikációs gikszer lettem. Már sok minden voltam, ez még nem.
A nő neve Amelie. Istenem! Még a neve se szokványos. Bár az enyém se, de azt csak a harmonikával vonják össze, az övé meg…Persze a film, a francia, bár ő nem az. Fehér bőr, kecses termet. Vékony, izmos, mint a nádszál, csak éppen jobban csavarodik, főleg az én Mr. B.-re. Gondoltam, ott egye a fene, majd leszárad, mint a húszéves tapéta az előszobában, de nem úgy tűnik.
A jövendőbeli majdnem-anyósom mindenkit az asztalhoz terelt, és szólította a férjét, hogy mondjon tósztot. Én nem Marcell mellett ültem, mert szigorú ülésrend volt, és a takarítónőket nem ültetik előre, amint megtapasztalhattam.
A házigazda felállt, üdvözölt mindenkit, aztán valami fúzióról beszélt, majd a végén kijelentette, hogy áldását adja az ifjú párra, akik rendkívül szerencsések és immáron boldog jövő elé néznek. Nem értettem pontosan mit mond, de láttam, hogy Marcell szeme kikerekedik és száját szólásra nyitja.
– Mit mondott pontosan? – fordultam a mellettem álló hölgyhöz, aki először végigmért, majd tagoltan a tudtomra adta, hogy eljegyzés szemtanúja vagyok.
Winter Marcell eljegyezte a fene tudja milyen Amelie-t, és mindenki ujjong. Csak én álltam úgy, mint a sóbálvány. Egy pillanatig még a poharam, aztán szép finoman kiejtettem a kezemből. Hatásos volt, de bevallom, nem szándékos. A pezsgő a ruhámra fröccsent, mire odaugrott hozzám a személyzetből valaki, mondván elkísér a mosdóba megtisztogatni a ruhám. A pohártörés nem is hallatszott az asztal másik végén, mert mindenki hurrázott, mintha egy másodosztályú meccsen lennénk.
Gyorsan követtem a segítőkész hölgyet. Nem akartam én tisztogatni semmit, csak haza akartam menni, mert jobbnak láttam nem vegyülni tovább. Fel nem foghattam, hogy Marcell miért nem tiltakozott, miért nem mondta, hogy apám, eszednél légy! A gyáva féreg! Ki gondolta volna, hogy ilyen aljasságnak tesz ki engem? Megkerestem a kabátom, hívtam egy taxit, és fél órán belül otthon voltam. A lányoknak azt hazudtam, megfájdult a fejem és hányingerem is van. Volt is, mi tagadás.
Ha most azt gondoljátok, fél napig zokogtam, közlöm, hogy nem. Eszemben sem volt. Mit sirattam volna? Maximum a saját ostobaságomat temethettem volna el, és annak ásása közben ejthettem volna egy-két könnycseppet. Á, egy pasasért nem picsogunk, ehhez én már nagylány vagyok. Inkább leültem a laptopomhoz, és írtam egy csodás kis felmondólevelet, majd egy másikat, amelyben elfogadtam a barátnőm ajánlatát, aki ezer éve nyaggat, hogy segítsek neki az utazási irodájában.
Az első levélben kértem, hogy mindent online intézzünk, mert beteg vagyok, és nincs erőm beszaladni személyesen. Ezzel biztosítva láttam a találkozás elkerülését. A telefonomból kivettem a Sim-kártyát, és, betettem a régit, kértem egy új számot, mondván, zaklat valaki, meg akarok szabadulni. Hogy mindezt két óra leforgása alatt el tudtam intézni, maga volt a csoda. Reméltem, hogy Marcell ért a szóból, habár megfordult a fejemben, hogy két harci kutya többet érne az ajtó előtt. Így érkeztem el az estéhez.
Sem aznap, sem másnap nem keresett semmilyen módon. Hogyan is tehette volna? Hétfőn reggel csinosan, frissen mosott hajjal, három kilót leadva, sétáltam be az utazási irodába és tettem pontot az ügy végére. Nyugodt voltam és mélységesen csalódott, de mit tehettem volna. Ha az ember naiv, akkor meg kell fizetnie naivitása árát.
Amikor estefelé begyűjtöttem a lányokat, időm sem volt gondolkodni, mert csak mondták, mondták a magukét, főleg a nagyobbik, aki elújságolta, hogy projektnap lesz a suliban, és mindenkinek hívnia kell egy híres embert. A híres alatt azt kell érteni, hogy számára híreset. Még mindig értetlenkedtem, mire a kisasszony kibökte, hogy példaképet. Jó, gondoltam, engem ez a veszély nem fenyeget, mert én nem lehetek, mire közölte, hogy felesleges aggódnom, ő talált valakit. Kiléte titok. Kis híján elnevettem magam. Ugyan ki lenne, ha nem az apja? Talán a sarki pék vagy a postás, aki felénk nem kétszer csenget? Ráhagytam.
– Ezzel nem úszod meg anya! Ott kell lenned, neked is.
– Nekem? A sulidban? Minek a közönség, hiszen ez nem nekem szól?!
– Ismered Ágnes asszonyt, ugye? Ő az igazgatónő! Ha ő azt mondja, jönni kell, akkor jönni kell, mert ha nem, kicsinál téged is, meg engem is. Veszélyezteted a jövőt, ha nem leszel ott! Az én jövőm!
– Te meg az enyém! – mondtam neki nevetve. – Hát ki fog így pénzt keresni?
– Inkább egy gazdag férjet kereshetnél! – jegyezte meg. – Ha már azt az egyet elszalasztottad.
– Liza! Tegyél féket a nyelvedre, ha jót akarsz – szóltam rá, de volt bennem némi keserűség, mert igazat adtam neki. Ezt azonban nem vallhattam be egy tizenévesnek.
Mr. Tökéletes tökéletesen felszívódott, én meg igyekeztem nem gondolni rá, ha már ilyen kellemesen becsapott.
Hazaérve a lábtörlőn egy függönykarikát találtunk. Pontosabban Linda vette észre, és azonnal fel is kapta.
– Ajándék! – kiáltotta. – Biztosan attól a ronda Noeltől, aki alattunk lakik. Mindig úgy néz.
Megforgattam a szemem, de nem mondtam semmit. Ajándék…
Épp ilyen függönykarikát ígért nekem Mr. B. amikor még nem mást akart elvenni. Mégis jobbnak láttam hallgatni, nehogy a lányok kiröhögjék gyerekes szülőanyjukat.
Kép forrása: Pinterest
