Nem bántam, hogy jelentéktelen dolog miatt kellett visszamennem az irodába. Azt se, hogy nehezen tudok figyelni, mert kettős érzések kavarogtak bennem. Lehetett volna akár jó is ez a nap, de nem volt.
Megismertem Liza kellemesebb oldalát is, amit nem nekem tartogatott, mégis létezik. Aztán ott volt az a tény is, hogy milyen nagy összhangban volt Marcellal. Ez akár jó pont is lehet a számláján, mégse örvendeztem fél lábon. Miért mondta, hogy nem végeztünk? Miben nem? Mi dolgunk lehet nekünk egymással? Visszagondolva az egész helyzetre, nevetségesnek tűnt minden, amiben hittem. Vajon minden nő ennyire ostoba, mert hinni mer egy kis kedvességben? Miért van az, hogy amikor valakit közel engedek magamhoz, biztosan kiderül róla valami disznóság? Tőlem aztán lehet akármilyen jó fej a lányommal, velem már nem az. És azt gondolja, hogy egy ebéddel megoldhat mindent? Különben se értem, neki miért fontos, hogy én mit gondolok?
Megnősül, aztán csá, irány a nagyvilág. Én meg maradok a szolid kis életemben, amely nem rossz, cseppet unalmas, és megpróbálok úgy élni, hogy minél kevesebb sérülés érjen. Azt hiszem, ezzel a legtöbben így vannak. Van két lányom, nekik meg kell tanítanom, hogy az élet nem egyszerű, de nem is reménytelen.
Fél ötkor abbahagytam a munkát, az iroda nem szalad el, az ügyfelek se nagyon, mert utazni akarnak, nem futkározni. Ha meg utaznak, akkor inkább pihennek. Aki elvetemültebb, és sportosabb útra vágyik, az nem nálunk keresgél.
Összeszedtem a holmim, és kiléptem a biztonságos, semmitmondó közegemből, arra gondolva, hogy hétvége jön, főznöm kell, de nem bőségesen, a lányok az apjukkal lesznek, én meg majd takarítok, vasalok és olvasok. Ha lesz kedvem, elmegyek egy kiállításra a Várba, de az is lehet, hogy csak fekszem az ágyon és nézem a plafont. Nem utolsó időtöltés ám az. Tudom, most úgy tűnik, szomorkás vagyok. Bevallom, igen. Nem tett jót ez a találkozás. Főleg, mert rossz a szívem. Rosszul üzemel. Képes túl hamar szeretni. Ideje lenne alkatrészt cserélni, javításra szorul.
Átvágtam a parkon, egyenesen a buszmegállóba, mert a kocsim Liza iskolája előtt várakozott. Ha nem jön közbe az az ebéd, rég hazafelé robognék, és a szívem se kalimpálna ostobán minden olyan pasi láttán, aki Mr. B-re emlékeztet.
Mintha órákon át gyalogoltam volna, olyan fáradtan érkeztem a suli elé. Biztosan az agyalás fárasztott el, pedig hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy nem gondolom túl a helyzetet. Már messziről láttam, hogy egy gyönyörű, piros zacskó virít a szélvédőn. Nem fújta el a szél, nem vitte el senki, és nem is a Mikulás hozta. Megálltam, kibontottam, és csodás csekk volt benne harmincezerről. A nap koronája. Kell ennél több? Kell!
Majdnem nem vettem észre, hogy az ablaktörlő alatt volt még egy cetli. Kicsi, fehér, vonalas füzetből kitépett papírlap.
Ez állt rajta: Beszélnünk kell! Kérlek, gyere a Créme Brulée-be hatra. Várni foglak. M.
A lap, tuti, hogy Liza füzetéből való, jöttem rá. Beszélnünk kell, írja. Semmi legyek szíves, vagy hasonló. Elfintorodtam. Majd meglátjuk, gondoltam, és a szép piros csomagommal hazagurultam. Liza persze már várt. Ahogy beléptem, elém futott.
– Anya! – kezdte.
– Kérlek ne! Ha azt gondolod, hogy díjazom az árulást, akkor tévedsz.
– Tényleg? – nézett rám pimaszul. – Apa elvitte a hugit, hatra jön értem, mert mondtam neki, hogy beszélnem kell veled.
– Ma mindenkinek kell? Mi lenne, ha valaki megkérdezné, én mit akarok?
– Anyukám, a világok legjobbika, meghallgatsz, mielőtt ideér a volt férjed?
Legyintettem. Most nem vett le a lábamról a vicces szövegével. Ledobtam a táskám a földre, kibújtam a magas sarkúból, és gondolatban szentté avattam azokat a nőket, akik egész nap bírnak ilyen szörnyűségben járni. Én már a csillagokat láttam, de reggel a váltócipő eszembe se jutott.
– Csinálok neked egy teát, jó? – kérdezte Liza kedvesen. Fél szemmel láttam rajta, hogy valóban igyekszik. Mégse lehetek végletekig gonosz a lányommal, ezért ráhagytam.
– Ha megmasszírozod a talpam, még meg is hallgatlak! – mondtam neki undok hangon.
– Anya, nem gondolod, hogy nálam is van határ?
– Ahogy érzed. Én nem mondok már semmit.
Lerogytam a konyhában egy székre. A hirtelen házi tündérré avanzsálódott lányom vizet forralt, és kérdezés nélkül zöld teát készített szigorúan cukor nélkül. Tudta, hogy muszáj visszafognom a szénhidrátot, mert ha baj van, pukkadásig teleeszem magam csokival és keksz-szel.
– Anyuci…Én csak jót akartam. Hidd el! Tudtam, hogy szívesen találkoznál vele, de nem vallod be. Nem tudom, mi nem sikerült köztetek, de nagyon aranyos volt, amikor beállított. Te is megérdemled a jót, ezért léptem közbe.
– Úgy, hogy hazudnod kelljen?
– Igen. Máskülönben nem jöttél volna el.
– Világos. Majd pár év múlva nyiss társkereső irodát, nagy sikered lenne. És mit jelent az, hogy én is megérdemlem a jót? Ki még? Mondd, édesem, te mindent tudsz? Nem tízéves vagy véletlenül?
– Nem szeretem, amikor ilyen negatív vagy! Apa is boldogabb, amióta megismerkedett valakivel.
– Nofene! – kaptam fel a fejem. – Biztosan egy bombázóval.
– Még nem láttam, de jobb a kedve. Kedvesebben kérdez rólad.
– Rendben, de ne terelj! Az a baj, hogy semmibe nem avattál bele. Tudod, a felnőttek élete sokszor zűrös. Marcell lehet, hogy jó fej, lehet, hogy aranyosnak találtad, de ez nem jelenti, hogy egymásnak valók vagyunk. Ha megkérdeztél volna, azonnal megmondom, hogy nincs értelme az igyekezetednek, mert ő mással van kapcsolatban. Én meg nem ülök be a háremébe.
– Mi az a hárem? Ami a szultánoknak volt? Az a sokfeleséges?
– Olyasmi. Nem számít. Nem akarom, hogy te intézd a dolgaim. Azt se, hogy beleavatkozz. Gyerek vagy, még akkor is, ha nem szereted hallani.
– Tudom, és ne haragudj. Marcell egy szóval se említette, hogy van barátnője. Őszintén odavolt érted. Ciki, de beszélgettünk rólad, és én csak jót mondtam.
Elnevettem magam. Néztem a lányom szeplős arcát, csillogó szemét, és az járt a fejemben, hogy mennyire jó még neki, hogy nem küzd hasonló gondokkal. Tízévesen még a világ a barátok körül forog, a tanulást nem említem. Az századrangú, azt hiszem.
– Nem barátnője van, hanem menyasszonya! Érted már, miért nem mondta? Jaj, kicsikém, ilyesmiről nem szívesen beszélnek a pasik, pláne nem egy kislánnyal.
Liza felállt, közelebb lépett és átkarolta a nyakam. Éreztem, hogy menten elsírom magam. Pedig a helyzet nem is volt tragikus. Egy szimpla mindennapi állapot volt, amelyben rajtam kívül millió és millió nő él, csak nekik nincs olyan kotnyeles gyerekük, mint nekem.
– Akkor most nem mész el találkozni vele? – sóhajtott fel Liza.
– Nem hiszem el, hogy még erről is tudsz! – fortyantam fel. Olyan hevesen kortyoltam bele a teába, hogy azonnal megégette a nyelvem.
– Én adtam a papírt, mert nem volt nála. A számodat meg nem tudom fejből, muszáj volt őskori módszerekhez folyamodnia.
Hangosan elnevettem magam. Közben az órámra pillantottam, öt perc múlva hatot mutatott. Ekkor megszólalt a kapucsengő, és mindketten tudtuk, hogy Liza édesapja érkezett meg. Liza még egyszer a nyakamba borult, majd felkapta a sporttáskáját.
– Muszáj elmenned! Tisztázzátok a helyzetet! – kiáltotta.
– Hé, a felnőtt én vagyok! – szóltam utána, de már biztosan nem hallotta, mert úgy futott le a lépcsőn, mint a vadnyúl.
Hirtelen csend lett. Jól esett egyedül maradni pár pillanatig. Jól esett nem gondolni semmire. Lehörpintettem a teám, és még mindig nem tudtam, hogy hat után öt perccel, elinduljak-e átbeszélni a semmit.
Kép forrása: Pinterest
