Miután csend lett a lakásban, csend lett bennem is. Nagy levegőt vettem, nem öltöztem át, csak azt a nyomorult magas sarkút cseréltem tornacipőre. Láttam, hogy minimum fél órát fogok késni, de nem kapkodtam. Ha meg akar várni, megvár. Futólag még belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy nem nézek ki rosszul. No, nem harmincas szép csaj vagyok, hanem negyvenes. Ez van. Nem erőlködöm.
A Créme Brulée pazar hely pár saroknyira tőlünk. Vérbeli francia kávézó, ahol még az is franciának érezheti magát, aki egész életében távolt tartotta magát a frivol párizsi sikktől. Szeretem-hely.
Ahogy kényelmesen gyalogoltam a kávézó felé, nem tudtam, mit fogok majd mondani, azt sem, hogyan fogok reagálni, ha bocsánatot kér. Túl akartam lenni ezen az egészen, mert fájt a szívem, és ez a szívfájdalom nem tett jót nekem. Össze-vissza járt az agyamban minden, pedig nem is olyan régen még büszke voltam a higgadtságomra. Elvégre két lánygyereket nevelő felelősségteljes anya vagyok, a minimum az, hogy tudok viselkedni. Meg az, ha olykor nem. Mégis igyekeztem megfelelni annak a szerepnek, amit magaménak éreztem ezidáig.
Az órámra pillantva meg kellett állapítanom, hogy negyven perce vár rám Marcell. Ha vár. Várt. Ott ült, és néztem, amint elgondolkodva mered maga elé, és valószínűleg az jár a fejében, hogy meddig maradjon. Gondoltam, megkönnyítem a dolgát, mert belibbentem, mosolyogtam, és ahogy leültem, már kértem is egy bodzás limonádét az arra járó felszolgálótól.
Mr. B. feszült volt. Sokkal feszültebb, mint én, aki nem akart és nem várt semmit.
– De jó, hogy itt vagy! – nyögte ki.
– Tényleg? – kérdeztem pimaszul.
Hosszan a szemembe nézett, majd belekortyolt a vizébe.
– Igen. Bármennyire hihetetlen, nagyon örülök neked. Beszélni akarok arról, ami mostanában történt. Minden hirtelen zúdult a nyakamba, tisztázni akarom a helyzetet.
– Tisztázni? Hol a gubanc? Jaj, ne aggódj! Nem tartozol magyarázattal. Játszottál és visszafelé sült el. Nem igaz?
– Nem. Először is nem játszottam, mert ilyet sose tennék veled. Fontos vagy nekem.
Hallgattam. Fontos? Most szórakozik velem? Ugyan miben nyilvánul meg az én fontosságom? Úgy látom, semmiben, de nem akartam elébe menni, hagytam, hadd kínlódjon egy kicsit. Ennyi jár nekem is.
– Én tényleg nem sejtettem, hogy azon az ebéden mit terveznek a szüleim. Úgy viselkedtek velem, mintha gyerek lennék. El se tudom képzelni, miből gondolták, hogy jó ötlet azt állítani, hogy én meg fogok nősülni.
– Miért, nem jó ötlet?
– Mónika! Ne csináld! Felnőtt ember vagyok, majd eldöntöm, mit akarok. És ha házasodni akarok, azt se a cég érdekei miatt teszem majd.
– Mi ez a jövő idő? Azt hittem, eldöntött tény, hogy muszáj azt tenned, ami a vállalatnak a legjobb.
Marcell nagyot sóhajtott.
– Teszek rá. Az én életem, az én életem. Ezt megmondtam másnap apámnak, ami után mosolyszünet következett. Torkig vagyok már a parancsolgatásával. Így másnap kiléptem és új életet akartam kezdeni.
Alig kaptam levegőt a meglepetéstől. Kicsit el is pirultam örömömben.
– És mi akadályozott meg benne? – tettem fel a nagy kérdést.
– Természetesen az, hogy nem találtalak meg.
– Engem? Ugyan minek?
– Most direkt csinálod? Nem érzed, hogy ez milyen kínos nekem?
– Kedves Marcell, nehogy már megsajnáljalak! Eszedbe jutott egyáltalán, mit éreztem én azon az ebéden? Porig aláztak, aztán meg hirtelen fény derült a nagy házassági tervre.
– Igazad van! – mondta keserédes hangon. – Meg tudsz nekem bocsátani?
Nem válaszoltam.
– Kapóra jött nekem a lányod is, aki egy tünemény! Mónika, elegem van a mellébeszélésből. Én téged akarlak, és nem érdekelnek a kifogások. És ne gyere azzal, hogy fiatal vagyok.
– Engem? Most komolyan beszélsz vagy megint részem lesz egy újabb játszmában?
– Ha akarod, itt térdelek le, és megkérem a kezed!
– Meg ne próbáld, mert itt mindenki hangosan kiröhögne, ez nem egy mozifilm. Nem tudom, elhiggyem-e, amit mondasz.
Mr. B., a nagyon jóképű, a széltoló, a kedves úgy nézett rám, ahogy még senki soha. A kezem után nyúlt, és én nem húztam vissza. Érintése nyomán megbizsergett a bőröm, és olyan melegem lett, de olyan, hogy úgy éreztem, levehetnék már a belső fűtésem, de senki nem volt épp kéznél. Drága mulatság lesz ez, súgta a kisördög.
– Nem tudom, mit mondhatnék mást! Meg akarlak ismerni, része akarok lenni az életednek! Ez elég direkt?
– Mi lesz a szüleiddel? A terveikkel? No meg a menyasszonnyal?
Marcell felnevetett.
– Nincs és nem is volt menyasszony. Ezt azonnal el akartam mondani neked, de eltűntél. A szüleim? Nos, ők élik a saját életüket, ahogy én is az enyém. Ha nekik nem tetszik valami, majd megemésztik. Bánom is én. Én azt akarom, hogy te hozzám tartozz ezután a lányokkal együtt. Lizánál nyert ügyem van, ugye tudod?
– Nagyon elkapattad magad, nem gondolod? – kacagtam jókedvűen. Hogy mit éreztem? Kell ezt részletezni? Hogy nem volt bennem sok ellenállás, mondhatja most mindenki. Igaz. Nem volt. Nincs is, mert én ezt a fiút akartam. Azt akartam, hogy minden porcikám az övé legyen, ahogy még soha senkié. Éreztem, hogy most nem tévedek. És ha igen? Nem bánom, vállalom a kockázatot.
– Ez igent jelent? Indulhatunk tiszta lappal? Lehetek én az, aki elvarázsol téged?
– Lehetsz, de meg kell ígérned, hogy nem varázsolgatsz folyamatosan. Én egy olyan embert szeretnék, aki a hétköznapokban is jelen van, nemcsak bűbájra képes.
– Nekem mondod? Azok után, hogy bementem Liza sulijába? Megígérem neked, hogy igyekszem a leghétköznapibb lenni, ha ezt várod el.
– Nem. Semmit nem várok el. Legyél, aki lenni akarsz, és majd kiderül.
– Mondtam már, hogy te egy fantasztikus nő vagy? – mosolyodott el.
– Nem, azt hiszem, ezt nem említetted.
– Akkor most mondom, mert ezt gondolom első perctől fogva. Egy pillanat, írnom kell egy üzenetet, ugye nem bánod?
Erre mit mondhattam volna a legnyálasabb romantika közepette? Én megcsapom ezt a fickót, ez biztos. Üzengessen a nagymamájának, de ne most, hanem éjjel kettőkor.
Mr.B. nem várt választ. Láttam, hogy egyetlen egy szót írt valakinek. Mellé meg valami ugrálós emojit tett. Azonnal megjött a válasz. Ekkor felemelte a telefont és átnyújtotta. Egy Liza nevű ördögfattya szintén egy szót válaszolt: Juhuuuuu!
– Te a lányommal vagy most üzenetváltásban? – kérdeztem döbbenten.
– Igen! – vigyorgott. – El se tudod hinni, mennyire szurkol nekünk.
Csak ültem és nem jutottam szóhoz. A mesék mindig ekkor érnek véget, gondoltam. A boldogan élnek, amíg-gel, de sose folytatódnak a mindennapokkal. Hogy mi lesz velünk, senki nem tudhatja, de bennem akkor is táncot járt az öröm. Marcell újra megfogta a kezem, hosszan a szemembe nézett, és ennyit kérdezett:
– Megpróbáljuk?
Bólintottam. A limonádé ekkor a torkomra szaladt, és kis híján visszajött az orromon.
– Azt hiszem, jól kezdődik! – nevetett a pasi, akinek legszívesebben kikapartam volna a szemét abban a pillanatban.
Vége
