Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy egyre többen kerülnek éretlenül az iskolába. A mai hatévesek egészen másképp vannak szocializálva, mint a gyerekek régen. Mindenekelőtt beleszülettek az általuk és szüleik által természetesnek tartott internetes világba, ahol a telefonok, tabletek használata nemhogy megszokott, hanem egyenesen nélkülözhetetlen. A legtöbb gyerek már akkor kezébe kapja őket, amikor még járni sem tud. A kényelem és a nyugalom sok szülő számára minden ész érvnél fontosabb. Hiába jelennek meg kutatások arról, hogy mennyire káros a az idegrendszerre, mennyire visszafogja a nyelvezet vagy a fantázia fejlődését, a ma embere figyelmen kívül hagyja, hiszen ő maga is abban a világban érzi magát otthon. Természetesen akadnak kivételek, de láthatjuk, hogy buszon, vonaton, orvosi rendelőben, vagy bárhol, ahol türelemre kellene inteni a gyereket, inkább a kezébe nyomják, mert praktikusabb. Így nem tanul meg várakozni, nem érti meg, hogy időnként nem ő a legfontosabb, csak azt látja, hogy az ő vágyai mindent letarolhatnak, nem beszélve arról, hogy a vibrálás, a színek, a folyamatos, hangos történések milyen izgalmasak.
Ma a gyerekek jó része nem ismeri a csendet, hiszen otthon is mindig szól valami, ha más nem, a tévé. Rengetegen fel se fogják, hogy ez mennyire káros és zavaró. A csend jóleső és nyugtató, mindenkinek szüksége van rá, persze egy fejlődő idegrendszernek végképp.
Ezekkel a megszokott (nem mindig jó) dolgokkal kerül az óvodába a kisgyerek, akinek az első élményei között lesz az, hogy hallgatnia kell. Ez borzalmasan nehéz, hiszen eddig mindig mondhatta a magáét, és nem voltak körülötte mások, akik ezt nem díjazták. Hosszú évek munkája megtanítani arra, hogy figyeljen, hagyja, hogy más is beszéljen, tanulja meg kivárni a sorát, és az óvónő figyelme nemcsak rá irányul. Mindez frusztráló és dühítő is számára nem egy esetben.
A folyton rohanó szülő reggel kapkodva eteti, öltözteti, sürgeti, mert még a testvérei is lassan készülődnek, és eleve nem egyszerű az ébredés. Így megint kimaradhat a tanulás azon fázisa, amelyben megtanulná felvenni a kabátját, nadrágját és zokniját, nem beszélve a cipőjéről, ami valószínűleg tépőzáras. Ha nem mondják neki, hogy nem kézzel-lábbal kell enni, akkor szintén az óvoda feladata, hogy ezt elvégezze. Sajnos, már nincsenek kötelező foglalkozások, amelyek arra voltak hívatottak, hogy az ovisok leüljenek beszélgetni, rajzolni, gyurmázni. Persze, sokan vannak még amolyan régivágású óvónénik, akik nem bírják ki, és „tanítanak”, ami azért hasznos, mert a gyerekek megtanulnak figyelni, hallgatni, és csak akkor szerepelni, ha okvetlenül kell, nem beszélve a mondókákról, versekről és dalokról, amelyek a kultúránk szerves részei. Az sem baj, ha játékosan számolnak, megbeszélik a hónapokat, évszakokat. Ez azon múlik, hogy a pedagógus mennyire lelkes és elkötelezett, ahogy a ceruza és ollóhasználat is.
Nehogy azt higgyük, hogy ez természetes, számos helyen évente 2-3 munkát készítenek azzal a felkiáltással, hogy a kicsik csak játszanak. Való igaz, hogy ez az legfontosabb, de bele lehet sűríteni minden napba egy fél órát, amelyben észre sem veszik, hogy tanulnak. Főleg a nagycsoportosok élvezik, ha kicsit iskolásként kezelik őket. Túlzásba se kell esni, az óvoda nem iskola! Mégis, ha sok mesét hall egy jó csoportban, ha sokat énekelnek, mondókáznak, akkor hatalmas előnnyel indul az iskolába, nem beszélve a folyton emlegetett köszönésről és az udvariasság egyéb szabályairól. Ezek az évek, bár alig vesszük észre, döntő fontosságúak. A későbbi szocializálás alapjai. Ha nem azt tapasztaljuk, hogy részük van ilyesmiben, érdemes váltani.
Egy elsős, amikor megérkezik az iskolába, tulajdonképpen még óvodás. Új helyzetben, új emberekkel ismerkedik, és vennie kell az akadályokat. Itt nem a tanulásra gondolunk, hanem a viselkedésre. Már nincs ott a dadus, hogy a lábára húzza a csizmát, és az se baj, ha fel tudja húzni a kabátján a cipzárt vagy tud cipőt kötni. Hirtelen figyelni kell az órákon, ami fárasztó és unalmas, főleg, ha addig egy percig se tette. A szabályok megváltoznak, így azok, akik nem felkészülve érkeznek, hamar elfáradnak és kedvetlenné válnak. Elsősnek lenni nem könnyű. Hirtelenjében minden, ami addig jó volt, elmúlik, kevesebb lesz a játék, sokkal több a feladat és a kötelesség. Ez azonban sokaknak tetszik, különösen azoknak, akik unták az ovit. Szülőként azt kell felmérni, hogy képes-e a gyerek tartósan figyelni, megülni a fenekén, nem akar-e folyton szerepelni és hogy tűri-e a kudarcot, amely az első időkben arról szól, hogy másokra is figyelnek, nemcsak rá. Sokan úgy érzik, elvesznek a tömegben, amit egy osztály képvisel. Viszont egy osztályban a pedagógusnak nincs lehetősége minden egyes pillanatban mindenkire figyelnie. 25-30 tanuló irányítása, tanítása és terelgetése cseppet sem könnyű, és a gyakorlat csak ideig-óráig segít, hiszen minden osztály más. Vannak élénkebb, vegyesebb összetételűek, ahol már elérni a csendet is kihívás, nemhogy megtanítani azt az óriási mennyiségű anyagot, ami egy elsősre vár.
Nem kell iskolába sietnie annak, aki még túl jól elvan az óvodában. Nem érdem és dicsőség idejekorán betolni a gyereket egy osztályba. A bajok hamar kiütköznek. Az a gyerek, aki nem rajzol, nem festeget, nem tud hegyezni, nem törli meg önállóan a fenekét a vécén, nem való az iskolába. Hogyan tudna vonalakat húzni, ha sosem kellett színeznie? A telefonos ujjhasználat a hagyományos iskolarendszerben nem sokat ér. A tanító néni sosem fog úgy pörögni és cigánykereket hányni, ahogy a rajzfilmekben megszokta. Nem képes felvenni a versenyt sem hangban, sem gyorsaságban. Így a türelemre, a monotónia tűrésre óriási szükség van. A gyereken kívül a szülőnek is fel kell fognia, hogy nem egyedül van, kettesben a pedagógussal, ki kell várnia a sorát. Várnia kell az órákon, az ebédlőben sorban állva, ahogy a mosdóban is. Pontosan azt kell tennie, amit eddig ritkán. A most azonnal-világa megváltozik, és ez jócskán frusztráló.
Tényleg fontos mérlegelni, maradjon-e óvodában, aki még nem eléggé érett. Nem veszít semmit. Soha egyetlen felnőttől se kérdezzük meg, hogy ő mikor kezdett el járni, mikor lett szobatiszta vagy kezdte az elsőt. Nem fontos! Az viszont sokat számít, hogy egy évig még az iskola előtt érik a magaviselete, megtanul rajzolgatni, nem esik ki a kezéből az olló vagy épp toleránsabbá válik, mint addig. A házi, a kötelesség megvárja! Lesz része benne bőven! Ne siettessük a gyerekeinket se iskolába, se felnőni!
Kép forrása: Pinterest
