Nincs az a terület, amelyben annyira nehéz és bonyolult lenne értékelni, mint a tanítás. A tanításhoz, ahogy a focihoz, a gyógyításhoz, fényképezéshez, főzéshez mindenki ért, de nem csinálja. Inkább beszél róla. Az oktatás és a gyógyítás az, amelyen egy ország alapjaiban nyugszik, de persze nem hanyagolhatunk el más szolgáltatásokat sem, ahogy a kultúrát, a szociális szférát és másokat sem. Mégis valahogy mindig ezekre helyeződik a legnagyobb fókusz. Ha egy orvost, ápolót, gondozót kellene osztályoznunk, vagy mondjuk szebben, értékelnünk papíron vagy online, biztosan nem mernénk valódi rossz válaszokat adni. Még akkor se, ha igazunk lenne, mert tartanánk attól, hogy legközelebb hogyan viszonyul hozzánk az orvos, a nővér rendesen megteszi-e a dolgát, amikor kiszolgáltatva vagyunk neki stb. Szóval a félelem arra késztetne bennünket, hogy ne mondjunk igazat. Vagy naivitás ez részemről? Ma tényleg képesek vagyunk mindenkiről leszedni a keresztvizet?
Visszatérve a pedagógusokhoz, tisztázzunk pár dolgot: nem tökéletesek. Messze nem. Versengők, okoskodók, mindentudók, és nem mindig olyan türelmesek és empatikusak, amilyeneknek kellene lenniük alapból.
Az iskolák helyzetét ma nem kell ecsetelni, aki benne van, tudja, hogy a szülők tartják el, hordják be a tisztasági csomagokat, bejárnak festeni, javítani, ahogy régen is tették társadalmi munkában. Ezen körülmények és lehetőségek közt dolgoznak a mind öregebb és mind fásultabb, kiégettebb tanárok, akik a társadalom összes hozzájuk korban hasonlókkal együtt csodálkozva figyelik a világ gyökeres változásait. Látják, hogy semmiféle eszközzel nem rendelkeznek, mert bár rég nem verik a gyerekeket, lassan már rájuk se szólhatnak, ha viszont megteszik, gyakran fenyegetik meg őket a szülők. (Muszáj zárójelben elmesélnem egy-két esetet: adva van egy elsős, aki pénzt lop a tanárától. Ezzel párhuzamosan megzsarolja az osztálytársát, és arra kényszeríti, hogy otthonról hozzon neki a zsebpénzéből. Nem keveset! Itt nem párszáz forintról beszélünk, ahogy a lopás esetében sem. Amikor mindez kiderül, akkor a szülő a következőképpen reagál: A tanár a hibás, miért nem figyelt a gyerekre és a táskájára is! Vagy: memoriter kikérdezése. XY nem akarja elmondani, mert neki nem tetszett a vers. Erre a szülő azt kérdi a pedagógustól, hogy minek erőlteti, tud más verset, hadd mondja el azt! Hát igen, vannak ilyen erőltetős tanárok, akik ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez…)
A tanár munkája sose lesz objektív. Egyeseknek az tetszik, ha határozott, mások ezt szigorúságnak hívják. Lesznek olyanok, akiknek semmi nem fontos, csak az, hogy drága magzatuk jól érezze magát az iskola falai között, ami egyet jelent azzal, hogy ne várjanak el tőle sokat, ne követeljenek, és lecke se legyen. Osztályzat meg pláne nem kell. Így ha netán előfordul, hogy rossz jegyet kap, akkor jaj a tanárnak, de akkor is, ha a gyerek unatkozik órán, ha szemtelen és rászólnak, vagy épp kritizálni meri csodás rajzait. Ha csúnyán néz a tanulóra, vagy véleményt mond a munkájáról, méghozzá nem feltétlenül pozitívat, akkor mennyi az esélye annak, hogy rossz értékelést kap a diákjától? Igen nagy. Lehetne netán elvárni egy szülőtől, hogy ne hibáztassa az iskolát azért, amit ő nem tesz meg? Pl. nem nevel, nem fegyelmez, mert az számára megterhelő, kedve sincs hozzá, no és fél a saját gyerekétől. Fél, hogy nem szereti majd, ezért hagyja, hogy szolgálójává tegye… Akik mindezt túlzásnak érzik, nézzenek körül. Az enyém nem ilyen, és nem hiszem, hogy ilyenek vannak, nem a megfelelő hozzáállás, mert egy-kettő kivétel nem az átlagot jelenti.
Vajon hová vezet majd, ha Marika néni azért kap rossz értékelést, mert öreg, nem elég laza, vagy szeretné, ha a gyerek olvashatóan írna? A sok házi hányast ér? Aki nem ad fel fél tucat 150-200 éves háziolvasmányt, az csillagot is kap? Hogy lehetne mindenkinek megfelelni? Negédesnek és kedvesnek kell lenni, és el kell játszani, hogy a pedagógusnak nincs élete, nincs más gondolata, csak az iskola és a tanítványai? Millió probléma van ezzel az egésszel, de legfőképpen az, hogy haragot szít, nem a párbeszéd felé tereli a feleket, nem a békére törekszik, hanem lovat ad azok alá, akik bosszút akarnak állni. És lesznek olyanok is, akik szórakozásból értékelnek le tanárokat, tanítókat.
Nagyon szomorú, hogy manapság egyre kevesebb az elhivatott szakember, a pálya kiüresedik, akik maradnak, azok pedig azt tapasztalják, se szavuk, se becsületük. Azoknak se, akik beleadnak apait-anyait. Kritizálni és elvárni könnyű. Belegondolni abba, mit jelent egy 25-30 fős osztályban képben lenni a problémákkal, mindenkit meghallgatni, vagy épp a jó felé terelni, pokolian nehéz. Még nehezebb olyasmit elfogadtatni, amit otthon nem tanítanak: illemet, köszönést, türelmet és a tényt, hogy nem kell mindent bírálni.
Tudom, sokan azt gondolják, nem, nem ilyen rossz a helyzet…A mi időnkben is voltak rosszak, mondják, olyanok, akik beszóltak a tanároknak, de akkor is lehetett kezelni. Igen, voltak, de ma már bemutatnak nekik, és a szülők nem mondják otthon, hogy eszednél vagy gyerekem, meg ne tudjam, hogy tiszteletlen vagy, tudd, hol a helyed. Inkább az asztalra csapnak, és fogadkoznak, hogy majd ők bemennek, megmondják a tutit, mert a tanár nem tud tanítani, nem képes felfogni, ha a gyerek nem ért rá tanulni, és különben is a tanár rosszul osztályoz, kivételez, nem beszélve arról, hogy nem veszi észre, hogy milyen csodálatos tanuló jár az osztályába. Ő, a szülő majd kiharcolja, hogy a csodálat és az elismerés felkússzon a legmagasabb fára, ha pedig nem, akkor jöhet a bosszú. (Feljelentjük, kicsináljuk, ordítozunk vele, vagy szaladunk a médiához, ami készen áll arra, hogy még nagyobb feszültséget gerjesszen. Elvégre a műsoridőbe belefér.)
Marad-e ezek után valaki a pályán, ha az idősek elmennek? Aligha. Akik a nyugdíj felé araszolnak, sajnos már fényévekre vannak a mai generációktól, és valljuk be, nem tudnak a nyomukba érni. Mi lesz így velünk? Elvégre gyerekeink és unokáink vannak. A ceruzát, az ecsetet nem egy számítógép fogja meg majd helyettük, és ha igen, akkor hol lesznek azok a közösségek, amelyekben jó játszani, barátkozni és tanulni? Az iskola bár nem tökéletes, és sajnos a pénz miatt sokáig nem is lesz az, de azért visszagondolva a saját tapasztalatainkra, tudjuk, hogy nem a poklok pokla. Jó esetben. Senki nem állítja, hogy nem éltünk meg nehéz helyzeteket, nem feleltettek bennünket folyton, nem rágtuk a körmünket, vagy szenvedtünk, mert rosszul magyarázott, de követelt valaki, vagy abszolút igazságtalan volt, sőt olykor gonosz és kegyetlen, de azért azt is el kell mondani, hogy rengeteg jó napunk is volt. Életre szóló barátságok is köttettek, és voltak olyan pedagógusok, akik többet tettek értünk, mint a szüleink. Segítettek, ha sírtunk, ha otthon bántottak bennünket, vagy épp csak meghallgatták szerelmi bánatunkat.
Ne gyűlöljünk mindenkit azért, mert a sok ember között volt oda nem való, olyan, akit el kellett volna tanácsolni, mert bőven akadtak, akik megmutatták, miben vagyunk jók, és nem voltak restek rákérdezni, hogy rendben vagyunk-e, amikor látszott, hogy nem, csak nem vallottuk be.
Ez az értékelés rossz irány. Nem ad semmit, nem vezet sehová. Sokkal több közös élményre, programra lenne szükség. A feltételek, a lehetőségek azonban hiányoznak, ahogy a jó tankönyvek és eszközök is. Erről azonban nem esik szó. És végül megfordítva:
Mondd, te hányas szülő lennél a tízes skálán? Mindezen elrágódva, ne üljünk fel a támadás és a hárítás vonatára, mert nem jó útra visz.
Kép forrása: Pinterest
