Egykor azt hittem, hogy az emberek véleménye, magatartása formálható. Úgy gondoltam, ha valaki hibázik, és legyen az egyén vagy egy egész társadalom, leszűri a tanulságot, és elkerüli majd azokat a tévedéseket, amelyek bajt hoztak rá. Ez hatalmas tévedés. Mindannyian nem kétszer, hanem kétszázszor lépünk ugyanabba a folyóba, ami már majdnem elsodort, és valami ócska ürüggyel magyarázzuk az ostobaságunkat.
Gyerekként, ahogy figyeltem a felnőtteket, láttam és hallottam miket hazudnak, hogyan szólják le egymást, miként kicsinyeskednek, pletykálnak és dörzsölik össze a kezüket gúnyosan, ha baj érte a másikat. Mert megérdemelte, minek ment oda, miért vette meg, miért szólt bele, sorolták, és nagyon ritkán jutott eszükbe segíteni a másikon. Úgy gondoltam, ez nem maradhat így, majd jövök én, és másképpen cselekszem. Nem ítélkezem, elfogadom mások, számomra nevetséges nézeteit, de nem megy. Legszívesebben ordítanék, ha olvasom a híreket, a reakciókat, és tapasztalom, semmi nem lett jobb, én se lettem világmegváltó.
Ami ma legjobban zavar, az az, hogy már nem akarnak érvelni vagy vitatkozni az emberek, csak támadnak. A miértre a csak a válasz, mint a dacos óvodásoknál, és nem fontos, hogy mit mond, miként tálalja, csak az, hogy ki mondja. Nálunk az a szokás, hogy a mondandóra nem figyelünk, csakis az számít, hogy közlője szép-e, csúnya-e, öreg vagy fiatal, kövér vagy sovány. Úgy védekezünk, hogy odavetjük, hogy nézd már, az a vén, ráncos trotty magyaráz, vagy az a kövér disznó. Ha szép, akkor ostobának tituláljuk, meg persze undorító módon azt feltételezzük, csak úgy szerezte a pozícióját, hogy szexet adott érte. Ha netán kevésbé előnyös külsővel mond véleményt, mert a természet nagy orrot, kapafogat vagy kevés hajat adott neki, akkor sietünk ezt kiemelni.
Valaki minap azt mondta, hogy azért nem hisz a változásokban idehaza, mert az emberek belül romlottak. Kevés annyira széthúzó és irigy nép van, mint a miénk. Évszázadok óta ujjongva örülünk mások bukásának, kudarcán vigyorgunk, és ha netán sikerül valakinek a világban jó hírünket kelteni, előbb-utóbb céltáblánk elé kerül, és besározzuk.
Ott van pl. Amerika, az álmok hazája, de lehet az Ausztrália vagy épp Anglia is, azonnal megtámadjuk, hiszen ott se mások az emberek, mondjuk. DE! Akik ott élnek, számtalan alkalommal számolnak be arról, hogy millió esetben kaptak segítséget, támogatást, és ha mindez nem elég, gondoljunk a kivándorlásokra, amikor száz éve tömegesen keltek át az óceánon írek, olaszok, lengyelek és magyarok. Természetesen akadtak olyanok, akiknek nem jött össze. Nem voltak elég szorgalmasak, nem boldogultak a nyelvvel, de jóval többen telepedtek le és építettek maguknak karriert.
Mi, idehaza úgy beszélünk az amerikaiakról, hogy buták és felületesek, pedig csak bizonyos területekre fókuszálják a tudásukat. Nekünk vajon mi hasznunk van a mindennapi életben a kémiai vegyületek képleteiből, a nyitvatermőkből vagy épp a logaritmusokból? Belénk verték, ránk erőltették, ahelyett, hogy azzal foglalkoztunk volna, ami hasznos. Azt mondjuk somolyogva, hogy mennyire okos nemzet vagyunk másokhoz képest? Talán…Nem feltétlenül mostanság. De egyre kevesebben vannak már olyanok, akik empatikusak, elfogadók, segítőkészek és a bírálattól mentesek, nem beszélve a mérhetetlen féltékenységről, amit tapasztalhatunk a mindennapok számos területén.
Attól félek, az ember nem változik…A kapzsiság, a leszólás, az önzőség a tetőfokon, és egyre kevésbé találkozunk olyanokkal, akik önzetlenül segítenek, vagy megállnak az utcán, ha valaki bajba kerül. Hányan és hányan hagyják az úton fekve az idegent, aki rosszul lett, rámondják, hogy részeg, drogos vagy hajléktalan?! Hányan nem akadályozzák meg, hogy gyerekeket és nőket verjenek ittas férfiak azzal, hogy mi nem avatkozhatunk más dolgába! Pedig azt tesszük, csak rejtve, a fotelben, álprofilok mögül bosszút lihegve saját sikertelen és keserű életünk miatt…
Sokszor eszembe jut, hogy a II. világháború alatt milyen sokan váltak árulókká, fosztották ki mások lakását, akik elhagyni kényszerültek, mert a zsidóságot ki kellett irtani Hitler szerint. Feljelentették, aki rosszat szólt, aki csúnyán nézett, vagy épp semmit se tett, de hasznot láttak belőle. Ez nem volt másképpen a háború után sem, mert kellett a hatalom, a fontosság és kellettek azok az előnyök, amikkel az árulás járt. Ma vajon másképpen tennénk? Már nem élnek azok, akik akkor bűnösök lettek, de mi, akik most élünk ebben az úgymond szabad és felvilágosult 21. században, vajon nem ismételnénk meg nagyszüleink, rokonaink, ismerőseink tetteit? Változtunk annyit, hogy szembenézzünk az aljassággal? Sajnos erre nehéz igennel felelni.
Nem tudom, hány generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy megértse, csak a jó visz előre. Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a ma oly sokat kritizált és szidott fiatalok levetkőzzék a régiek tanítását, amely irigységre és haszonszerzésre épült?
Szó sincs róla, szerencsére akadnak jó emberek, csak fogynak. Őket kinevetik, elmondják nekik, hogy szerencsétlenek, mert nem veszik észre a kiskapukat, azokat a helyzeteket, amikor nem kell becsületesnek lenni, hisz mindenki csal, lop és hazudik. Így van ez ezer éve, miért tennénk máshogyan, és lám, ő sem tesz másképpen, és igaza van. Benne van a sejtjeinkben a mutyi, a lopjunk el mindent, ha senki nem látja, a csapjunk be másokat, úgyse derül ki… Aki nem így gondolkodik, az lassan felemésztődik, és nem érti, hogy miért nem fontos már az, amit valaha értéknek neveztünk: a tisztesség, a becsület, a felelősség, a kitartás és a segítségnyújtás.
Nem könnyű ma embernek lenni, persze sosem volt az, de mintha megromlott volna ez a világ, vele együtt országunk is. Ebből felállni, megrázni magunkat, és azt mondani, hogy lehet még nyugodt és kiszámítható az élet, egyáltalán nem egyszerű.
Változás…Vajon tényleg nem képes vagy nem akar változni az ember? Erre nem tudom a választ, és ez sajnos nem biztató. Életünk, perceink azonban múlnak, nem várnak a megoldásra. A megoldás bennünk van, ha teszünk érte.
Kép forrása: Pinterest
