Ebben a világban nem vagyok otthon. Olyan, mintha egyik este, amikor lefeküdtem, még máshol voltam, ám reggel egy új dimenzióban ébredtem. Számtalan film játszik el ezzel az ötlettel, de most valósággá vált.
Egy olyan világban nőttem fel, ahol a szavak mást jelentettek. Tudtam, hogy olvasni és beszélgetni értékes időtöltés. Az emberek megkérdezték a másikat hogy van, és jóval több alkalommal hallgatták meg a választ. Nem mindig, ezzel akkor is tisztában voltam.
Az idő, ha nem is volt végtelen, mégis azt sejtette, hogy van belőle bőven, és szabad lustálkodni, nem sietni és nem kell mindig valamit csinálni. Nem voltak olyan eszközök, amelyek folyamatosan figyelmeztettek valamire, pl. hogy igyak, mozogjak, ne egyek, de rohanjak egy megbeszélésre, most a gyerekért az iskolába, vigyem szakkörre, majd másikra, harmadikra, és sose felejtsek el semmit, pedig millió dolgot kell fejben és a telefonomban tartani.
Ha azt mondta valaki, légy türelemmel, akkor bár nem tetszett, de hallgattam rá. A kitartást és többszöri próbálkozást nem nevezte senki kudarcnak. A munka munka volt, és bár voltak jól fizetők is, azért akadt pék, buszsofőr és villanyszerelő is bőven, aki rendesen megcsinálta a munkáját. Nem akart mindenki influenszer lenni és kéretlen tanácsaival halmozni el emberek ezreit, akiket ő követőknek nevez. Követni azt akartuk, aki letett valamit az asztalra, és nem azt, aki ül egy tükör előtt és sminkelve elmondja, hogy nincs jobb ital, por, vitamin, fogyasztószer és krém annál, amit ő használ. Ezért persze ő ingyen termékeket kap, nem beszélve a pénzről, amiért hajlandó beáldozni a véleményét.
A tehetségkutatókon a zsűri másodlagos volt, senkinek nem tudtunk semmit a magánéletéről, de nem is érdekelt bennünket senki szenvedése, kínja, mi azt szerettük volna látni, hogy a versenyzők mivel állnak elő. Hittünk a tehetségben, a szép hangban, a szó erejében, a mosolyokban. Naivitás lett volna?
Voltak műveltségi vetélkedők, a sport tiszta volt, és nem azon gondolkodtunk, ki hogyan csalt. Persze, erre is volt példa bőven, mert akkor se voltak szentek az emberek. Mégis értékelték a tudást, az olvasottságot, és kikérték egymás, netán egy idősebb ember véleményét. Nem azért, mert annak mindig igaza volt. Dehogy, sőt! De tisztelték, és azt gondolták, a tapasztalat sok dolgot felülír és megmagyaráz. Nem beszélve arról, hogy hittünk benne.
Ma az ismeretlenek mondják meg, hogyan érdemes és kell szülni, milyen módon tápláljuk a gyerekünket, hol vásároljunk, ha jót akarunk, és hiszünk nekik.
A vélemény erővé vált, sőt erőszakká, és aki ma csendes, az láthatatlanná lesz. Manapság erőszakosnak kell lenni, és azt kell mondogatni magunknak, hogy légy egyedi, önző, és a világ majd megváltozik miattad. Nem fog. Erre rá fogsz jönni, de ez senkit nem izgat.
Egy olyan világban, ahol a tévé volt a legelérhetőbb eszköz, ma utalnod kell, lájkolnod, megváltoztatnod a kódod, repülőjegyet kell foglalnod, szállást kell keresned, alkalmaznod kell a GPS-t, és ezek a legelemibb dolgok. Mindezt gyorsan és zökkenőmentesen. Nincs idő lassulni. Válaszolnod kell minden üzenetre, még ha egy semmimondó lájkot is küldesz, de tudtára kell adnod a másiknak pillanatokon belül, hogy te része vagy ennek az új világnak, különben lesajnálnak, vagy lemaradsz magadtól, és senki nem áll meg kezet nyújtani, hogy felemeljen, ha elbuktál.
Ha emlékezel, mosolyognak rajtad, ha haladsz a korral, akkor is. A szerelmet keresed, és nem veszed észre, hogy már csak rapid randi van, az is tele sérült emberekkel, akik csak a saját életüket mesélik szidva a másikat. Arról álmodozol, hogy vannak még lovagok, udvarias férfiak, elegáns nők, de elfelejtheted, mert a legtöbbjük unott, közönyös és a saját érdekeit nézi.
Ez a világ nem az, amiben szocializálódtunk. Sok esetben nem baj, mert régen nem tanítottak meg bennünket nemet mondani, ezért szenvedünk ma, ha több terhet raknak rá, mint amennyit elbírunk. Félünk a változásoktól, mert elhittük, hogy a világ állandó.
Nem könnyű ma nem húszévesnek lenni. Bizonyára nekik sem az, tudnának mesélni. Ám mi, akik azokon az éveken túl vagyunk, és emlékezünk, legbelül szomorkodunk, mert hiányoznak a régi barátságok, a szomszédolások, a telefon nélküli idők, amikor lehetőségünk volt felejteni. Ez utóbbi nem akkora hátrány, mint hinnénk.
De…Ezer előnye is van a mának, szó se róla, csak érzelmileg megterhelő múltból jövő lélekkel keresni a megoldást a szív problémáira.
Vagy csak alkalmazkodni nehéz? Meglehet. Egy biztos, soha ennyi embernek nem kellett elfelejtenie a múltat, és elfogadnia, hogy ami volt, tényleg nem jön vissza, de nem is tűnik értékesnek. Nincs igazam?
Csak egy késői panasz lenne mindez arról, hogy az idő szalad, és mi lemaradunk a szekeréről, mert akárhogy igyekszünk, képtelenek vagyunk beérni?
Kép forrása: Pinterest
