Ez csak egy pad. Egy pad, valahol az északi parton. Csak néhány kiló fa, vas és egy kis csavar. Nincs elkerítve, nincsenek különleges ismertetőjelei. Bárki bármikor ráülhet, amikor arra jár, csak, hogy megnézze a Balatont, megetesse a kacsákat, zenét hallgasson vagy elgondolkozzon, mi végre is vagyunk a világon. Ott áll már hosszú-hosszú évek óta megannyi történettel, megannyi örömmel és bánattal. Kis pihenőt elcsaló szürke nadrágos futók titkaival, egymás ölébe gabalyodó titkos szerelmesek türelmetlen egymásba olvadásával, zöld-sárga kockás pokróccal betakart idős bácsi hajdanvolt boldogságára merengésével. De őrzi a titkát a horgászoknak, akik bele-belealszanak a nagy várakozásba, és a padba kapaszkodó szédült részegét, aki ide tér vissza minden áldott este, hogy végre el tudja engedni az elengedhetetlent.
Ott áll most is, a boldogságával. Sokáig azt hitte, hogy minden csak eszköz arra, hogy mi emberek boldogok legyünk. Hogy ezt a célt, ezt a mindössze néhány pillanatig tartó állapotot elérjük. De ma már tudja, hogy nem így van. Nem a mindennapi küzdelem, a megvehető javak vannak azért, hogy boldogok legyünk.
Hogy minden pont fordítva van.
A boldogság által nyer értelmet minden. Hogy az nem eredmény, cél, hanem kiindulópont. A boldogság nemcsak egy gyorsan múló érzés. Erről csak azok győzködnek, akik a könnyebbik utat választják, és akik hamar lemondanak róla. Ellenkezőleg. A boldogság nem egy pillanat. Ha így lenne, elsöpörnék a hétköznapok. Neki valójában semmi köze az időhöz. Nem léteznek az idővel együtt. Nem barátok, még csak nem is köszönnek egymásnak.
A boldogság az időtlenség megérintése. Hogy az, ami van, amit érzel, az örökké a tiéd lesz. Hogy bizonyos vagy abban, hogy elvehetetlen tőled, a részeddé lett. Az időn kí-vü-li-ség. Amikor az ember dacol a fizika törvényeivel, ha tetszik, szembemegy az istenekkel, mert van valami, a boldogság, ami – tudja – örökké fog tartani. És ez, az időtlenségbe vetett bizonyosság a boldogság.
Hogy szeretnek és szeretve vagy. Kilépve térből és időből.
A halálnak sincs hatalma felette, hiszen nincs köze az időhöz. A halálnak van köze az időhöz. A boldogság csak nevet rajta.
Ez a pad másnak talán csak néhány kiló fa, vas és egy kis csavar. Pedig ez a pad jóval több annál. Egy hely, ahol Valaki valamikor régen hinni kezdett. Hinni, hogy az élet szereti. Hogy van valahol valaki, aki ugyanígy ül egy másik padon és hiszi, hogy várja valaki téren és időn kívül. Hogy vannak egymásnak, elválaszthatatlanul.
Ez csak egy hely, ahonnan talán a legszebb a Balaton. Nekik biztosan. Egy hely, ahol egyszer, egy napon neve lett a reménynek.
Néhány négyzetméter egy nagy fa alatt, ahová egy szokatlanul hűvös júliusi napon Valaki oda engedett egy kismadarat.
„Szeretlek.” – mondta a kismadár.
„Szeretlek.” – mondta Valaki.
„De megsérült a szárnyam.” – mondta a kismadár.
„Meggyógyítom.” – mondta Valaki.
„Te is megsérültél.” – mondta a kismadár.
„Meg.” – mondta Valaki.
„Megölellek.” – mondta a kismadár.
„Megöleltél.” – mondta Valaki.
„Úgy, ahogy csak te tudsz.” – mondta a kismadár.
„Úgy, ahogy csak én tudlak.” – mondta Valaki.
„Pont ideférek.” – mondta a kismadár.
„Itt a helyed.” – mondta Valaki.
„Nézd, milyen szép a Balaton!” – mondta a kismadár.
„Tőled szép.” – mondta Valaki.
„Köszönöm, hogy ideengedtél.” – mondta a kismadár.
„Köszönöm, hogy jöttél.” – mondta Valaki.
A túrógombóc, egy pohár rosé, egy szendvics, egy dal, egy film mind-mind csak általad nyer értelmet. Felőled olvasva. Hogy te vagy.
Ez csak egy pad valahol a Balaton északi partján egy nagy fával, ami szinte megöleli őt. Függönyként vonja be, hogy ami ott történik, azt ne lássa senki. Hiszen senki másra nem tartozik. Csak a padra, a fára, a kismadárra és Valakire.
Ez nemcsak egy pad. Egy ház, a tónál.
fotó: Pinterest
