Korábban meggyőződésem volt, hogy ha nem értesz valamihez, ne szólj bele. Ma már egyáltalán nem így gondolom. Azt vélem, hogy abból tanul az ember, ha olyan témákhoz is hozzászól, olyan témákról is mer beszélgetésbe elegyedni, amiben nem feltétlenül szakértő.
Gondoljunk csak bele, négyévente bemegyünk a szavazófülkébe, és teszünk egy ikszet valamelyik párt neve mellé, holott nem feltétlenül vagyunk politológusok, de még talán a mindennapi politikai eseményeket sem követjük nyomon. Egyszerűen jogunkban áll dönteni, jogunk van hozzá, hogy legyen véleményünk.
A vélemény olyan, mint az a bizonyos testrész, ami mindenkinek van, csak senkit nem érdekel a másé – tartja a mondás. Ez talán valóban így igaz, csakhogy véleményt alkotni, vitázni, nagyon hasznos és előrevivő dolog is lehet(ne). Alapvető probléma viszont, hogy ha a „vita” szót említjük, sokunknak azonnal a karácsonyi vacsoránál kirobbanó családi perpatvar jut eszébe, ahol senkit nem érdekel az igazság, csak az, hogy neki legyen igaza. Ez tulajdonképpen nem vita, hanem veszekedés. A vita, ideális esetben, érvek és ellenérvek ütköztetése, mely során megpróbáljuk a másik, vagy többi felet meggyőzni az álláspontunkról. A mi kultúránkból sajnos hiányzik a vitázás kultúrája.
A legjobban ez a közösségi médiában, ott is a különböző hírek, cikkek alatti hozzászólásokban figyelhető meg. Bevallom, időnként unalmamban én is a csatatérre merészkedem. Néha puszta kíváncsiságból, mert elkezd érdekelni egy-egy kommentelő miértje, vagy a hozzászólása mögötti gondolatiság, olykor felháborodásomban, de olyan is előfordul, hogy ha nagyon bugyuta témába botlok, hogy szimplán trollkodásból, ragadok billentyűzetet.
Az viszont, ahogy egyesek egyenesen egymás torkának tudnak esni, ahogy személyeskednek, és minősítik egymást, és adott esetben a szerzőt is, egészen megdöbbent.
A minap, egy hozzám hasonló korban és helyzetben lévő lány írását olvastam arról, hogy milyen nehézségeket él meg éppen, mind párkapcsolati, mind egzisztenciális téren. Nyilván nem volt egy tökéletesen kidolgozott publicisztikai anyag, mindössze egy nagyon őszinte, és egyébként nekem személy szerint kifejezetten tetsző, önkifejező írás.
Néhány perccel a közzététel után, érkezett is valakitől a megállapítás, hogy (fejből idézem): „szánalmas cikk, de amúgy én is így érzek”. Azonnal éreztem, hogy nyílik a bicska a zsebemben, egyszerűen nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot, illetve érdekelt az is, hogy vajon mi a célja a kedves hozzászólónak. Megkérdeztem tehát, hogy: hogyan lehet valakit így csípőből minősíteni, aki kitárja az olvasói előtt az érzéseit, és rákérdeztem, álláspontját mivel indokolja, talán a kedves kommentelő valamilyen magasan képzett irodalmár, vagy legalább nagyon olvasott ember, ha már így leszólja más munkáját?
Az általam feltett kérdésre, a válasz annyi volt: „Az igazság néha fáj.” Tehát, ha jól értelmezem, akkor az Ő véleménye, miszerint neki nem tetszik az írás, az egyetemes igazság, azaz az Ő ízlése a meghatározó, és onnan kell mérni, hogy mi jó és mi rossz. Természetesen nem folytattam a vitát, mert, hamar beláttam, hogy nincs értelme.
Nem egyedi eset ez, nagyon sokszor fordul elő, hogy kommentben minősít valaki egy-egy írást, gondolatot, gyakorlatilag bármit, ne adj isten még valaki más külsejét is. Miért csinálják ezt? Mi vajon a motiváció? Pláne amikor már valaki korábban odabiggyesztette a véleményét, miért kell még tizedikként is megerősíteni? És vajon, ha szóban történne a diskurzus, ha ott állna a szerző vele szemben, a szemébe nézne, és ugyanígy odamondaná neki a véleményét?
Nem a véleménnyel van baj, mert ha elindul belőle egy értelmes diskurzus, és nem csap át személyeskedésbe, meg ócsárolásba torkollik, akkor igen is volt értelme!
Szeretem az eszmecserét, szeretem, ha valaki meggyőz az Ő álláspontjáról. Hiszek a vélemény szabadságában, és abban is, hogy ki kell mondani. Nem hiszek viszont a felesleges veszekedésben, a „Te mit tettél le az asztalra” és a „Ne feleselj az idősebbel” típusú érvelésekben. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy ez a sok felesleges veszekedés, és okoskodás a közösségi médiában kimenjen a divatból, pedig mennyi energiát és keserűséget tudna vele megspórolni minden fél.
