A két rendőr Noncsi szobájában téblábol. Nem tudok rájuk mást mondani, nem tesznek semmit, nem nyúlnak semmihez, csak nézelődnek. Az ablak zárva, az ágy összetúrva, de csak a szokásosan. Alig hiszem, hogy nincs benne, és azt meg pláne nehezen hiszem, hogy idegenek nézelődnek a rózsaszín bútorokkal berendezett babaszobában. Ideje lenne lecserélni már a bútort, nagylány lesz nem sokára, fut át a fejemen. Mintha nem is lenne nagyobb bajom. A kinti sötét mélyen ül a mellkasomra, és úgy nyomja össze, hogy menten összeroskadok. A feleségem…A lányom…Isten, te akiről azt mondják jó vagy és igazságos, ne tedd, fohászkodom, pedig nem is vagyok hívő. A bajban azonban nem marad más, mint a Teremtő, akit máskor könnyedén félretol az ember. Ekkor, ennek a gondolatnak a végén meghallom a világ legédesebb hangját. Apu, kiabálja és én úgy fordulok ki a szobából és rohanok kifelé, hogy a leggyorsabb futó is megirigyelné.
– Noémi! – ordítom rekedten. – És valóban ott jön be a kapun. Kitépi kezét Nelliéből és repül a karjaimba. Nelli mosolyog, nem zavarja meg szeretetünk e végtelen áradását. Látszik rajta, hogy elolvad.
– Apa, itt vagyok! – sikoltja a lányom és olyan szorosan kulcsolja karját a nyakam köré, hogy levegőt is alig kapok. De nem bánom, akár örökké így maradnék.
– Hol voltál? Mi történt? – kérdem a feszültségtől elcsukló hangon.
A két rendőr szintén mosolyogva néz bennünket.
– Akkor nekünk itt már semmi dolgunk! – mondja az egyik. – Hála az égnek! – teszi hozzá a másik. – Jóccakát! – Azzal már mennek is, én meg gyakorlatilag szóhoz se jutok, mert tényleg semmi dolguk, viszont egy köszönetet kinyöghetnék, ha volna hozzá elég erőm abban a pillanatban.
– Nem megyünk be? – kérdi Nelli, és ezt olyan természetességgel közli, mint, aki itt lakik.
Furcsa, hogy a ház alszik, senki nem kukkant ki ezen a késői órán.
Karomba veszem Noncsit és hálásan intek Nellinek.
– Gyere, igyunk valamit! – mondom. – Mindent mesélj el! Hol találtad meg?
– Kicsikém, emlékszel valamire? – tudakolom, miközben lefejtem a karját a nyakamról.
– Kaphatok kakaót? – kérdi. Hogy a fenébe ne kaphatna, mondom magamban. Ha háromemeletes tortát akarna, akkor nekiállnék annak is, bár fogalmam sincs hogyan.
– Üljetek le, és mindenki azt kap, amit csak szeretne! Van keksz és csipsz is! – nézek ellágyulva pizsamás királylányomra, aki szorosan Nelli mellé telepszik.
– Jó illatod van! – súgja, de én meghallom.
Akkor veszem észre, hogy még vizes a haja, a zuhany alól ugorhatott ki, vagy még nem aludt, de nem szárította meg, az biztos.
Tejet melegítek a mikróban, közben elindítom a kávéfőzőt is.
Nelli egy hosszúkávét kér. Örülök, hogy nem mondja, sietne haza aludni, azt se, hogy éjszaka ugyan ki kávézik. Más ez a lány, mint akárki, akit eddig ismertem. Tetszik, hogy nem ad a konvenciókra, nem akar beleavatkozni az életembe például azzal, hogy javasolja, tegyem le aludni Noémit.
– Emlékszel valamire? – kérdem újra a lányomat. – Hogy kerültél ki az utcára?
– Nem tudom. Én azt se tudtam, hogy az utcán vagyok.
Értetlenül nézek rá. Magától ment ki? Önszántából indult el? Ezt nem akarom elhinni. Ennek semmi értelme.
– Talán alvajáró! – mondja a megmentő. Most nem mosolyog, hanem megsimogatja a Noémi fejét. – Olvastam már ilyesmiről. Nyitva volt az ajtó, ő meg csak lenyomta a kilincset és elindult.
– Alvajáró? Úgy érted holdkóros? – kapom fel a fejem.
– Valami olyasmi. De én nem értek hozzá, csak tippeltem. Ez magyarázatot adna, miért nem tudja, hogy került ki az utcára. Arra se emlékszel, találkoztál-e valakivel?ű
Noncsi megrázza a fejét.
– Az utca végén, a téren üldögélt egy padon – mondja nekem. – Amikor megláttam, a földet bámulta, azt hittem, alszik.
– Te jó isten! Ez rémisztő! – kiáltom, és tényleg beleremegek. Abba meg pláne, hogy az ijedtségtől nem indultam azonnal arrafelé. Hogy nem jutott eszembe? Milyen apa vagyok én? Nem zárom kulcsra az ajtót, aztán nem futok ki a világból, hogy megtaláljam a kislányom. Szinte letaglóz az önvád.
Kezem még remeg az idegességtől, amikor kitöltöm a kávét, bekeverem a kakaót. Amint Noémi felé fordulok, és nyújtanám neki, észreveszem, hogy már le is csukódott a szeme, pedig egy perccel ezelőtt még élénk volt. Nelli feláll, szépen lefekteti, aztán a kanapé végén lévő takarót ráteríti. Kiviszem a konyhába a kávét, leülünk, és egy pillanatig hallgatunk.
– Ne haragudj, hogy meg se köszöntem, hogy őrangyala voltál Noncsinak! Ezért örökké hálás leszek neked! – mondom.
Mosolyog. Szép ez a lány, és ha mosolyog, még finomabban látszik állán a gödröcske.
– Hidd el, szívesen jöttem! Nem úgy… Érted… Jól esett, hogy megbíztál bennem annyira, hogy hívj.
A keze felém nyúl és megsimogatja az enyémet. Nincs ebben semmi kacérság, inkább megnyugtatni próbál. Jólesik ez a figyelmesség.
– Hirtelen azt se tudtam, mit tegyek. Az jutott eszembe, hogy jó lenne, ha itt lennél, és segítenél. Tudom, hogy ez tolakodásnak is tűnhet, meg egyébként is furcsa…Bocsáss meg még egyszer!
– Marci, nekem ez csodás bók! Ez azt jelenti, hogy barátként gondolsz rám.
Hallgatok. Barátként. Igaza van…Úgy is. De ez nem az az alkalom, amikor másról kell beszélnünk. A csend, amely lassan felolvad odakint, nem jogosít fel arra, hogy olyasmiket mondjak, amikkel magam sem vagyok egészen tisztában.
– Elmeséled nekem mi történt pontosan? – Hosszú másodpercek múlva szólalok csak meg. A kávé keserű, nem tettem bele cukrot. Gyorsan felpattanok, és túrni kezdek a polcon. Nem találom.
– Nincs cukor itthon.
– Jó lesz most így…Ülj le, és elmondom, hogy megnyugodj! Noémi akkor ébredt fel igazán, amikor a padhoz érve enyhén megrázta. Akkor se ismerte fel azonnal. Leült mellé, beszélt hozzá, mire a kis kóborló végre visszatalált ebbe a világba. Istenem, sóhajtok fel, mi lett volna, ha valaki más találja meg? Mi lett volna, ha elviszik? Én biztosan beleőrültem volna a fájdalomba. Veszek egy másik zárat, vagy láncot az ajtóra, döntöm el azonnal. Többé nem fordulhat elő ilyesmi.
– Ne rágd magad! Ilyesmit senki nem láthat előre. Még sose fordult elő, hogy alvajárt volna? – kérdi. A szeme álmos, bár biztosan tagadná.
– Még hasonló se. Mindig jó alvó volt, egészen kiskorától.
– Akkor a belső feszültség teszi.
– Gondolod, hogy így dolgozik benne a fájdalom?
– Nem tudom, csak erre tippelek. Valami zajlik benne, amit kívülről nem látunk…
Elhallgatunk. Ugyan mit mondhatnék? Hiszen mindketten tudjuk, mi a fájdalom, mit jelent a szeretett személy elvesztése. Értjük egymást, ehhez nem kellenek felesleges szavak.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
