Kíváncsivá tett az a megosztott fotó. Érdekelni kezdett, mi van veled, mi változott. Benned, rajtad és körülötted. De leginkább bennem. A saját reakciómra. Eltelt néhány hónap és 1-2 gyenge, szia, hogy vagy, jól formájú üzenetváltáson kívül nem tudtunk egymásról semmit. Biztos voltam benne, hogy kitartasz, ezért nekem „kellett” lépnem. Aztán a konkrét találkozás lehetőségét már te vetetted fel.
Korábban jöttem, de nem bánom a várakozást: a tó és környéke télen is befogad. Számos szép emlék köt ide, kamaszos, baráti körös, bulizós, dolgozós, nyaralós, randizós és napfelkelte várós. Veled is sétáltam itt, a lődörgéshez hideg van, majd beülünk az „éttermünkbe”.
Piszkálja a csőröm a buzgó önbecsülésed táplálta csend. Látni akartam, hogy a fenenagy tartásod csak addig tart, amíg némán és távol tudsz maradni. Az kurvára megy. Érezni akartam, vágyod-e az erőt, ami anno letarolt. De talán most visszafogom, nem fújom a parazsat. Ez a korrekt szemét kategória. Az is érdekel, bennem mit vált ki a találkozás.
Harag nélkül váltunk el. Te kevésnek érezted magad hozzám, én pedig egy mélyebb, szenvedélyesebb táncot kerestem.
Már az autódból kiszállva rám zuhan a legutóbbi emlék a panzió tükréről, a konyhapultról és a zárható wellness teremről. Rajtad azt látom, hogy az eltervezett szerepet próbálod játszani. A telefon keresése, a kulcs zavart leejtése, a szemkontaktot kerülöd, mindez hanyag lazaságba csomagolva. Az öltözet kiváló, az illat finom, a haj izgató.
De mindketten halljuk, ahogy a hosszan csiszolgatott üvegpajzs millió darabra törik a térkövön. A távolság táplálja a dacot, a csend teret ad az ilyenkor szándékosan előrángatott negatív gondolatoknak. Erőt merítenél abból, hogy csak örök második voltál, meg nem is vagy te olyan nő, nincs erre szükséged, elvagy egyedül is, a szar házasság még nem ok a szeretői kapcsolatra és a szajhás szabadnapokra. Ám kábé fél perc alatt fejelem ketté a védekezést, ha akarom. Mert még nyitva vagy. Szeretsz.
Hinni akarom, hogy utánam apáca lettél, hozzád sem ért senki. A zsákmányt irigyeljük utólag is. Tény, hogy hiányzik az érintésed. Az intimitás veled valódi volt. Olyat adtál, amitől férfinak érezhettem magam. Kevesen értétek el ezt nálam. Akarok még belőled. Játszom az eszem, a tudatos, határozott pasit, aki bármit elintéz maga körül, de a hormonok zaja egyre hangosabb. Feküdjünk le! Amikor én akarom. De pszichoterror nélkül. Kell a dominancia. Neked is jó, pontosan tudod. Ez miért nem elég? Hagyd a hisztit! Fogadd el, hogy ez egy ilyen kapcsolat lehet csak! Miért variálsz? Otthon úgysem lesz jobb, örülj annak, amit tőlem kaphatsz. De csak velem legyél! Rám várj. Emlékszel a szaunára? Vagy a búvóhelyek ízére? Amikor mosolyogtunk azon, hogy utálsz engem a kiváló szex, a remegés és a félig ájult állapot miatt…
Aztán snitt. Éles lenne így beszélni, nem ezt érdemled. Vártalak, hittelek és akartalak. De nem kapott fel a szél, így inkább csak használtalak. Most is visszaélhetnék a billegő önértékeléseddel. A szép emlékek okosan adagolt emlegetésével, átkarolós éjszakai sétákról, panorámáról, közös vásárlásról, főzésről, fák alatti szeretkezésről, fülledt szaunáról és csupa olyan élményről, melyektől mindketten elpirulunk. Célzott bókokkal, hogy mennyi mindent kaptam tőled és milyen sokat jelentett, illetve meg is nehezítette számomra a gyógyulást. Blabla.
Nyilván nem érezném később sem, amit kellene és illene. Így nem fair. Újra és újra belehaltál. Nekiszaladtál többször, de egyre csekélyebb reménnyel és lendülettel. A koppanás jósolható. A csendből hasznot is húzhatnék, volt időd gondolkodni. A barom, céltalan férjeden, köcsög kollégákon meg a szexuális igényeiden. Napi, kedves telefonokkal közel tarthatnám magam. Érdeklődhetnék, nyomozhatnék, hogy megint legyen néhány pozitív mozzanat rólam, amiket hamis illúzióvá gyúrhatsz egy magányos vasárnap. Kapaszkodó lehetnék és a gyenge (szánalmassá váló) nő így előbb elfogadja az én játékszabályaimat. A számonkérő beszélgetésektől mentes, féltékenykedő vagy panaszkodó prózákat nélkülöző, tiszta élményeket. Amikor én akarom. Kiegészíthetnéd megint az életem. Hogy a munka is jobban menjen. Menedék és feltöltődés heti néhány órában. Etetnél … közben éheznél.
Látom a parazsat és könnyű lenne hevíteni, de a birtoklási vágyért felelős gént elfojtom. Mert a leárazott nőt kevésbé tisztelem (ahogy mások is) aztán még gyorsabban padlót fog, olyan sebet szerezve, amitől már soha nem lesz benne bizalom és hit. F*szság, hogy a csalódástól erősebbé válik.
A tópart és az igényes étterem hangulata passzol hozzánk, maradok ezen a szinten…
A Férfi
mocsokmacso.com
A NŐ.
Feltettem a fotót. Csak reméltem, hogy látod, hiszen az ismerőseim között vagy, és bár nem tudom hány százalék esélye van annak, hogy éppen akkor te is görgeted az idővonalat, vagy kapsz értesítést arról, hogy új képet töltöttem fel.
Nem kellett sokat várnom, megkerestél. Addig csak néhány udvarias és távolságtartó hello mi van veled üzeneten kívül más nem érkezett tőled.
De egyszer csak jelentkeztél. Másként.
Én pedig éltem a lehetőséggel, és találkozóra invitáltalak.
Hogy miért? Mert tudni akartam mi van veled. Azt akartam, hogy láss. Lásd, hogy élek, és jól vagyok, már nélküled is.
Késtem, mert úgy illik. A tó pont olyan gyönyörű volt, mint amikor veled sétáltam ott, amikor még mozgott köztünk a vonzalom, amikor többet kezdtem érezni irántad, mint amennyit illendő lett volna érezni egy nős férfi iránt. Mert a nős férfiak számára megengedhetetlen az érzelem egy viszonyban, hiszen az annyi problémát vethet fel, csak bonyolítaná az amúgy egyszerű igényekből induló kettős életet.
Most hideg van, a sétához is, inkább beültünk egy étterembe. A mi éttermünkbe. Micsoda nevetségesen romantikus édelgés ez a közös birtokos…
Hallgatsz. Én sem szólok, hiszen dacos vagyok. Nehéz volt, bár édes, és kéjes veled. Sajnálom hogy elmúlt. De a tartásomat igyekszem megőrizni. Te laza vagy, és már-már nem törődöm, csak a pillantásodból látom néha, hogy megvillan a szemedben valami, de hogy felvillan, már el is tűnik. Talán zavarba ejt ez, de továbbra is tartom magam.
Nem volt könnyű rajtad túllépni. Nem az a kategória vagy. Hullámzik bennem amit érzek, mert be kell lássam, nem hagysz hidegen még mindig.
De eszemnél vagyok. Tudlak, ismerlek. Ezen oknál fogva, nem is várok tőled semmit, ha érkezik is bármi, majd akkor kezelem a helyén.
Az erő benned van, a dominancia, hiába ülünk az asztal két végén, idáig érzem. De tudod, nekem is van a tarsolyomban olyan fegyver, amivel vagy leszerellek, vagy simán kinyírhatlak téged, ott az asztal túloldalán. Mert bár azt gondolod, hogy csak neked van municiód, tévedsz. Nekem is van a fegyvertáramban olyan dolog, amelytől világgá megy a józan eszed, és minden számításod hiábavalóvá válik. De nem kell tudnod erről, hidd azt, amit hinni szeretnél.
Hidd, hogy elgyengülök tőled. Hidd, hogy megremeg a lábam tőled.
Tudod a szakításunkkor valóban kevésnek éreztem magam hozzád. De minden ilyen jellegű érzelmi megpróbáltatás bárhogy is szeretnéd azt hinni, hogy nem, megerősít. Mert nekünk nőknek, ilyen a természetünk. Játszunk. Belehalunk, felállunk, majd ismét beledöglünk, a földön fetrengünk, aztán egyszer csak az égig emelkedünk, és megerősödünk.
Nem én voltam aki neked kellett. Van lehetőséged, és sármod arra, hogy ezzel a tudattal tovább lépj. Nem érdemlek szánalmat, vagy sajnálatot, ezt felejtsd el.
Kiszállunk az autóból, és megrohannak az emlékek. Hol, mikor, mennyit szeretkeztünk, hol csókoltál meg úgy, hogy elemelkedtem a padlóról. Megrázom magam. Terelnék, terelek.
Megengedem neked, hogy erősnek érezd magad. Csábos sutaságot mutatok, a telefonom után túrok a táskámban, a kulcsom kiesik a kezemből. Nem nézek rád.
Szándékos ez, egyrészt ügyelek, hogy ne essek ki a szerepemből, másrészt kurva mérges vagyok rád. Nem akarom, hogy a dühömet lásd.
Készültem. Fodrász, a régi parfüm, a nem kihívó ám mégis csinos öltözék. Tudom, milyen hatással van rád. Milyen hatással vagyok rád.
Bele fogsz bizonytalanodni ebbe a helyzetbe, és csak a józan eszed fog visszatartani tőlem. Tudom.
Láthatatlan fal vesz körül.
De rohadj meg, átjössz. Nem maradsz a falon kívül. Pedig a számból hallod: nem kell senki nekem aki nem független, jó ez így nekem, elvagyok egyedül is, de rohadj meg hallod!!! Szerettelek!
Nem vonultam zárdába, nem tartottam cölibátust, volt aki hozzám ért azóta! Más volt, jó volt, mindegy is, milyen volt, egyet tanulj meg! Engem egyszer dobhatsz el!
Az üvegpajzsom, ami millió szilánkra hullott az imént a térkövön, akár a mátrixban, újra épül a haragomból, és a dacomból.
Jó volt veled, de mindez múlt idő. Felemeltelek. Férfinak érezted magad mellettem. És ahogy a falam újra épen körülvesz, úgy látom rajtad: akarsz. Mert az ösztöneidnek nem parancsolhatsz. A tekinteted felfal, próbál hatással lenni rám, le akarsz fektetni, de a te szabályaid szerint kellene játszani.
Értsd meg, már tudom: nem én voltam kevés neked. Te tudtál keveset adni. Nem elégítette ki az igényeimet mindaz, amit te nyújtottál. Nem vagyok hajlandó többé lopott órákra várni, bujkálni, hiába a tökéletesen végrehajtott szex, amitől a remegés kapott el…utáltalak érte. Nem akarhatok belőled többet. Megértettem valahára, most hogy látlak.
Ha egy szó is elhagyná a szádat, amelyekkel a régi szép emlékeket hozod szóba, felállok, és elmegyek. Talán kellően megfontolod, miről beszélsz.
Hiszen pontosan tudom: soha nem fogod azt érezni irántam, amire vágynék. Sokszor kellett ugyanabba a gödörbe beleesnem egymás után, hogy megtanuljam. Koppantam eleget. Már eléggé fáj ahhoz, hogy ne tudj manipulálni.
Lehet, hogy a férjem egy céltalan ember, a kollégáim köcsögök, és nem kapom meg az ágyban bárkitől azt, amire vágyom.
De ideje lenne megértened, talán sikerül… a szex nem minden. Ha nem vagy képes a lelked is a f….d mellé állítani, akkor az a viszony öncélú lenne, hiszen csak önmagadnak vagy fontos. Olyan kapcsolatra vágyom, még akkor is, ha most szétcsókolnám a szád, amelyben benne vagyok én is. És nem bűn, ha érzek.
Ezentúl hívhatsz. Próbálkozhatsz a napi telefonokkal, húzhatnál magadhoz közelebb. De nekem már eléggé fáj ahhoz, hogy leforduljak rólad.
Te koppannál most. Mert hited szerint, én most egy gyenge, már már szánalmassá váló nő vagyok. De hidd csak. Hidd, hogy másra sem vágynék, mint arra, hogy kiegészítsem az életed. Hogy még a munkád is jobban menjen. Hogy menedék lehetek neked és néhány menet, feltöltődés heti néhány órában.
Már nem etetek úgy senkit, hogy én magam éhezzem.
Érzed rajtam, hogy ott van bennem a parázs. De már nem akarok a tiéd lenni.
Hagyom, hogy azt hidd: már nincs bennem érték. Mert így nekem is könnyebb lesz beszállni az autóba, megköszönni az italt, és becsapni az ajtót. Végleg, magam mögött.
Már nem maradok a te szinteden.
Igyekeznem kell.
Valahol már várnak…
Írta:
Mocsok Macsó (Férfi)
Szegő Lindi (Nő)
További Szegő Lindi írások Férfi-Nő témában
Tánc az örökkévalóságnak
Szívelhárítás
