December 13-a volt, szombat reggel fél hét. Egyedül álltam a buszmegállóban, és arra gondoltam, mások még alszanak a jó meleg ágyikójukban, amikor gyors lépteket hallottam a hátam mögül, mint amikor az ember siet, hogy le ne késse a járatot. Nem fordultam meg, próbáltam kitalálni, ki lehet az illető, férfi vagy nő. Enyhe kávéillatot éreztem, biztosan a sarki kávézóból jött, s átjárta a ruháját a frissen darált, frissen főzött éltető nedű illata. Aztán megéreztem egy másik illatot is, ami Aldót juttatta az eszembe, és a szemeimben gyülekeztek a könnyek. Ő is ilyen parfümöt használt. Lassan két éve, hogy nincs közöttünk. Éjszaka ment haza a pizzériából, motorral, és egy kanyarban kisodródott a jeges úton, majd nekicsapódott egy hatalmas fának, aminek az oldalát vastagon fedte a moha, mégsem tudta felfogni az esés erejét. Azt hittem, belehalok a fájdalomba, amikor megtudtam, pedig még csak a kapcsolatunk elején jártunk, de úgy éreztem, hogy nagyon illünk egymáshoz. Az első érintésénél végigfutott rajtam az a jóleső borzongás, és azóta is érzem a hiányát. Munkamániás lettem, hogy eltereljem a figyelmemet a történtekről.
Ezért vállaltam el, hogy én leszek bent azon a hétvégén is a főszerkesztővel és dolgozunk a karácsonyi számon, összevágjuk, amit a többiek előkészítettek. A többiek? Kihasználva az én úgymond nagylelkűségemet, elmentek wellneszezni a hétvégére. S ha ez még nem lett volna elég az önfeláldozásból, egy interjú is az örökség közé került, ezért is kellett beérnem reggel nyolc órára, mert a tűzoltóparancsnok csak akkor ért rá. Magam előtt láttam, amint belép majd a szerkesztőségbe a nyugdíj előtt álló, pocakos, fehér sodrott bajuszú, egyenruhás parancsnok, szíve feletti részen sorakoznak a kitüntetései, és kezében fogja a tűzolsósisakot, s majd arról fog beszélni, mi mindenre kell odafigyelni a karácsonyi ünnepek alatt is, különösen a gyertyagyújtás, csillagszórózás kapcsán. Marco, a kollégám még pár kérdést is felírt nekem, csak tudjon elmenni a többiekkel a hétvégén, s azt is megtette, hogy felhívta az interjúalanyt, hogy kit kell keresnie szombat reggel nyolc órakor, mert ő nem tud jelen a megbeszélt találkozón.
Az autóbusz feltűnt a kanyarban, még pár perc és megérkezik, gondoltam. Amikor beállt a megállóba, és elindultam feléje, megcsúsztam, és biztosan elvágódok, vagy alácsúszok a busz alá, ha a hátam mögött álló férfi nem lépett volna akcióba, s velem együtt még a “salto mortalét” gyakorló 12 cm-es tűsarkú cipőmet is elkapta a levegőben, ami leröpült a lábamról. Mert csak én lehetek olyan őrült, hogy a jeges, csúszós úton tűsarkúban tipegek. Persze, ha tegnap elkészült volna az autóm, most nem kellene buszoznom.
Miközben a férfi egyik kezével engem védett az eleséstől, másikkal a cipőmet tartotta, az autóbusz szépen otthagyott bennünket a megállóban, s mindketten szomorúan néztünk utána, majd egymásra. Éreztem, hogy az arcom vörös, mint a főtt rák, de reméltem, hogy abban a reggeli félhomályban annyira nem látszik, és alaposan megnéztem a megmentőmet. Középkorú, jóvágású férfi magasodott fölém, meleg barna szemekkel, a sál a nyakán félrecsúszott, és az elegáns, szürke szövetkabátja alól kikandikált az ing gallérja és az ugyancsak szürke nyakkendője. Kedvesen rám mosolygott, majd amikor már úgy gondolta, elég stabilan állok, elengedett, és úgy nyújtotta felém a topánkámat, mint a királyfi az üvegcipellőt Hamupipőkének. Igaz, nem térdelt le hozzá.
Amint átvettem tőle, belenyúlt a zsebébe, és elővette a telefonját.
– Hívok egy taxit. Én a piazza Palermo-ra megyek. Jöjjön maga is, nehogy megint elcsússzon. Ki menti meg, ha én nem leszek a közelben?
– De nem is ismerjük egymást!
– Elnézést, hölgyem, Tiziano Manetti vagyok – nyújtotta felém a kezét, s biztos voltam benne, hogy én már hallottam ezt a nevet, vagy olvastam valahol, nem is olyan régen.
– Patrizia Mendez – nyújtottam én is a kezemet, mire a férfi elkezdett kotorászni a kabátja zsebében, de látszólag nem talált benne mást, csak egy névjegykártyát, melyen egy piros tulipán hirdette Viktória virágboltját.
– Patrizia Mendez? Az újságíró? – kérdezte kikerekedett szemekkel, miközben én kedves arcot vágva bólogattam neki, hogy igen, az vagyok. – Épp Önhöz igyekszem interjúra.
Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, jött a felismerés. A tűzoltóparancsnok! Innen ismerős a név. De nincs is rajta egyenruha… és hol a sisakja? Meg az ősz bajusza, a pocakja? S még tovább is csodálkoztam volna, ha egy taxi éppen akkor nem kanyarodott volna oda.
– Segíthetek? – szólt ki a férfi az autó ablakán.
– Nahát, magát az ég küldte! Épp taxit akartam hívni – emelte fel jelzésképpen a telefonját Tiziano Manetti, majd odalépett a hátsó ajtóhoz, kinyitotta , rám mosolygott és azt mondta:
– Patrizia, kedves, ha már úgyis egy helyre megyünk, menjünk együtt!
Ennyit a télapó külsejű elképzelésemről. Azóta már többször is meginterjúvoltam Tiziano Manetti tűzoltóparancsnokot. Legutoljára azt kérdeztem tőle:
– Drágám, te hová szeretnél menni nászútra?
