Vézna kislány voltam, ahogy a legtöbben akkortájt. Mindig az utcán játszottunk, és sose volt kedvünk hazamenni. Anyám be nem engedett volna a szobába, ha jó idő volt, hiszen a tévében se volt semmi különös, de ha lett is volna, a gyereknek az a dolga, hogy kint legyen. Így sokat rohangáltunk, fára másztunk, labdáztunk. Kevesen voltak elhízottak közöttünk.
Amit a lehető legjobban gyűlöltem kisiskolás koromban, az az orvosi vizsgálat és a vérvétel volt. Már tudtam előre, hogy azt fogja mondani az orvos, aki sose volt barátságos, hogy vérszegény vagyok. Aztán megnézték, hogy van-e gilisztám, na azért ölni tudtam volna szégyenemben. Soha előtte senki nem látta a fenekem, még anyám előtt is titkoltam, de ott le kellett tolnom a bugyit…Gyötrelmes pillanat volt.
Amikor elhangzott az ítélet, a vérszegény jelző, tudtam, hogy anyám nem dől a kardjába. Nem szaladnak tonnaszám gyümölcsöt venni, de zöldséggel se tömnek, mert a gyerek már csak ilyen. Éhen nem hal, majd lesz vele valami. Igazuk lett. Mi otthon csirkét csirkével ettünk, és nem volt nagyon divatos a karfiol vagy a karalábé. Maximum a sárgarépa meg a petrezselyem. A kedvencem azonban a tarhonya volt, amit anyám üresen csinált. Megpirította és megfőzte sós vízben piros paprikával. Fel nem foghatom, mi volt ebben a jó, de nekem mennyei eledelnek tűnt. Mellé nem volt abszolút semmi, virsli vagy hasonló. Csak úgy magában.
Voltak olyan ételek, amelyek egész életemben a gyerekkoromat juttatják eszembe. Nem, semmiképpen nem a húsleves, inkább a borsóleves meg a barátfüle. Az első friss szedésből olyan leves készült, amilyet én sose tudtam főzni. A zamata, a jellegzetes íze, amit anyám sok borssal is tetézett, számomra egyenlő az emlékek legszínesebb mozaikjával.
A barátfüle előkészületeit mindig szerettem nézni, főleg azért, mert amikor anyám nyújtotta a tésztát, mindig csurrant-cseppent nekem egy darabka, amit hosszas könyörgés után rátehettem a sparheltre. Amíg ott sült, az illata betöltötte a konyhát. Mielőtt megégett volna, késsel lekaptuk róla, megsóztam és a világ legjobb eledele vált belőle.
Másik ilyen ennivaló a mazsolás piskóta volt. Anyám nem tudott sütni, jobban mondva, nem szeretett. Ezért gyorsan felverte a tojáshabot és a sárgáját, bele a lisztet, cukrot majd a mazsolát, és kész volt a vasárnapi sütemény. Úgy mondtuk, kalács. Nagy szó volt, ha netán krémest csinált. Biztosan vendégeket vártunk vagy búcsú volt a faluban ilyenkor. Volt benne szentségelés bőséggel, mert a krémes lapja biztosan megégett egy kicsit, de a krém, amit anyám főzött, maga volt a tökély. Lapos kis négyzetek készültek, nem olyan cukrászdai magasságokba szökők, mint amilyeneket most ismerünk. De senki nem búslakodott emiatt, mert pillanatok alatt elfogyott.
Abban a régi világban szerettük az egyszerű dolgokat. Talán azért, mert nem voltak bonyolultabbak. A lángos és a fánk maga volt a mindennapi álom, de ugyanennyire szerettük a tojásos nokedlit meg az uborkasalátát. A pizzáról és a bolognairól nem is hallottunk, de a rántott sajt se volt divatos.
Nem mintha akkor minden tökéletes lett volna, közel sem, csak nem volt ránk kényszerítve, hogy ezer közül mindig ugyanott kössünk ki: a hamburger, a sültkrumpli és a pizza háromszögében, amit néha felvált a gyros vagy a kínai.
Majd elfelejtettem az egyik legegyszerűbb, de legfinomabb ételt, a tócsnit. Ezer neve van, de mindegyiken fenséges az íze fokhagymával, tejföllel, piros arannyal, akárhogyan. Ahogy a forró krumpli elolvad az ember szájában, újra nyár lesz az őszülő udvaron, a diófa alatt, és arra gondolok, talán kilép anyám örökösen ideges arcával, és cigarettával a szájában, hogy rám szóljon, eleget olvastam már aznap, seperjem le a járdát megint, mert hullanak a levelek. Mielőtt azt válaszolnám, hogy reggel már megtettem, int, hogy ne szájaljak, menjek. És ha élne, akkor biztosan nem morognék már, hanem letenném a könyvet, magára hagynám aznap Gárdonyit vagy Verne Gyulát, és söprés közben arra gondolnék, miért nem születtem Scarlett O’Harának Tarára, hogy soha senki ne szólhasson rám, ha mással vagyok elfoglalva, mint a munka. Ám Tara messze van, és Scarlett is majdnem elveszítette, így maradnak az emlékek, amelynek fátyolán felsejlik a gyerekkorom, amikor még sokkal kevesebbet tudtam az emberekről, és az úgy volt jó.
A jelenben meg abbahagyom az írást, és nekiállok az ebédnek: ma borsóleves és tojásos nokedli lesz, ha passzol a kettő, ha nem. Az emlékeim most belepasszolnak korgó gyomrom kirakójába.
