Zsófi lassú, akkurátus mozdulattal rúgta félre az első követ, ami útjába került, majd a másodikat és a harmadikat. Nem sietett, nem akart sietni. Tíz éves lelke minden bánata a lábába költözött, és nem hagyta, hogy a hazafelé út rövidüljön. Látott pár érdekes falevelet is az árok szélén, felvette, lesimogatta róluk a szutykot. Megállapította, hogy szépek. Fonnyadtak, de ezzel együtt tökéletesek.
A nap már kezdett eltűnni a kopár fák törzse mögött, és őt tudta, hogy ha hazamegy otthon ordítás várja. Nem szidás, hanem olyasféle kiabálás, amiben akkor van része, amikor nem jól teljesít. Ő pedig most pocsékul teljesített. A matek doga nem sikerült. Már akkor reszketett a keze és csikart a hasa, amikor írta, de délelőtt, amikor Marcsi néni kiosztotta, egyenesen hányingere lett. Orvos akart lenni. Azt mondta apa, hogy az jó szakma, és a nagyi is bizonygatta, hogy az orvosokat mindenki megbecsüli és ők a legokosabbak a világon. Ahogy Zsófi is az lehet, bár sokat kell még tanulnia, hogy elvégezze az egyetemet. Addig meg csupa jó jegyet muszáj kapnia, különben elúszik a terv.
Anyja, miközben a kicsit pelenkázta, épp csak odavetette neki, hogy haza se jöjjön, ha nem ötöst kap, elvégre semmi más dolga nincs, mint tanulni. Akkor meg az a minimum, hogy kiváló legyen mindenből. Jó, a tesi meg az ének nem számít, az nem érdekel senkit, csak a bizonyítványban mutat jól, hogy kiváló. A fő tantárgyakból Zsófi nem engedheti meg magának, hogy ne legyen csillagos ötös, elvégre szorgalmas és ügyes. Máskor talán az. Most azonban még négyest se kapott, mert idegességében kifelejtett egy feladatot, egyet meg úgy ahogy volt, elrontott. Így hármas lett a témazáró, az a nyomorult, ami kétszáz százalékban számít, és éppen annyiban rontja le a jegyét, ha nem jön össze. Kétsége se volt afelől, hogy anyja rég tudja, mert értesítést kapott róla a telefonján, így már üvöltésre készen áll, ami nagyon megy neki. Különben is mindig ideges, amióta megszületett a húga, és nem alszik át egy éjszakát sem. Mi lesz otthon azon kívül, hogy a feje bepirosodik és úgy szidja? Hallani fogja, hogy figyelmetlen, szétszórt és nem érdemli meg, hogy vasárnap elvigyék a kedvenc filmjének premierjére, amit hónap óta várt. Nem is fogják, tudta előre, ismerte a szüleit.
Ahogy belerúgott a következő kőbe, annak éle késként hasított végig tornacipőjén és egy tátongó vágást hagyott maga után. Feljajdult, és ekkor elsírta magát. Alig két hónapja vették az aranyozott csíkokkal díszített csukát, és most elintézte pár másodperc alatt. Ha semmiért se haragudnának rá, ezért biztosan, sőt az is lehet, hogy apja most megöli. Semmire nem tud vigyázni, elhagyja a holmiját, a tornazsákja, a kesztyűje is eltűnt már, de egy kardigánt se vitt haza ősszel, és annak is lába kelt, nem beszélve a millió radírról, amit vettek már neki. Nem, Zsófi nem akart hazamenni, bárhogy sötétedett. Tudta, hogy legkésőbb fél ötkor már a kapuban kell állnia, de most nem bírt haladni. A lába egyszerűen nem engedelmeskedett. Még az se, amelyik a sérült cipőt hordta magán, pedig pár másodperce arra még képes volt, hogy kárt okozzon a lábbeliben.
Ha nem mehet haza, akkor hová menjen, töprengett hosszasan. A torkában lévő gombóc lassan könnycseppekké alakult. Egymást követve szorosan gördültek le az álláig, megálltak egy pillanatra, mintha ugrani készültek volna, majd meg is tették, egyenesen sötétkék kabátjára. Nem törölte le őket, hagyta, hogy orra is rákezdje a szipoghatnékot, és csak állt, várva, hátha varázsütésre kiderül, hogy az a dolgozat csak tévedésből lett hármas, és megsúgja neki valaki, hogy nem hülye, hanem világhíres orvos lesz belőle, akire büszkék lesznek a szülei. Sőt szégyellik majd, hogy kiabáltak vele, és nem vették észre, hogy mennyire okos. De a fáradt levelek is elcsigázottan hullottak alább, ahogy az este is, és a sötét mindinkább ráült a járdaszélre, ahová a lámpák fénye már nem ért el.
Nem volt hova mennie, mert hát hová mehet egy tízéves, akinek nagymamája messze lakik, a másik tavaly halt meg, és aki még él, az se szereti, ha rosszul tanul. Mert ő bizony jó tanuló volt. Jogász lett belőle, ahogy apából mérnök, anyából pedig fogorvosi asszisztens. Mert tanultak. Mert igyekeztek és nem kaptak hármasokat, ahogy Zsófi. Nekik sose volt rossz jegyük, és a házit is mindig örömmel készítették el. A nagyi még kevesellte is. Anya folyton olvasott, apa pedig a könyvtárat bújta, és régi iratokat vagy micsodákat tanulmányozott. Mindenki több akart lenni és ezért tettek is. Ezt számtalanszor hallotta, mert soha nem hagyták ki a példabeszédből, ha nyafogott vagy nem akart órákon át gyakorolni.
Ez a matek azonban nem jött össze. Pedig tudta. A végén majdnem elsírta magát, amikor rájött, mennyire könnyű volt. Marcsi néni is ezt ismételgette és igaza volt. De ő izgult és sietett. Az óra is mindig siet, ha dolgozatírás van. Mintha menne a vonat, amire felszállni készül. Az idő már csak ilyen. Bezzeg azon az unalmas környezetismereten, amikor a hegyek nevét kell felsorolni…Akkor nem igyekszik…
A könnyek folyókká szélesedve csordogáltak a kabátján, majd eltűntek a lenyugvó napsugarak egyikében. Nem, hazamenni nem lehet, mert abból baj lesz. Oltári nagy baj, és az nem hiányzik senkinek. Anya fáradt, apa túlórázik, a kicsi meg hasfájós, kinek kell még egy rossz hír? Kinek kell egy olyan gyerek, aki nem tudja megtanulni az anyagot, és számolni is elfelejt a szorongástól? Az ilyenből nem lesz orvos, talán csak műkörmös, mondanák, vagy plázacica, akinek annyi esze sincs, mint a tanyasi tyúknak. Végül kénytelen-kelletlen megtörölte az orrát. Ekkor látta meg a korhadt fatörzset, amelynek oldalából kiállt egy ág. Egyedül, árván, amilyennek ő érezte magát. Közelebb lépett hozzá, és azon csodálkozott, hogyhogy eddig nem tűnt fel neki a gyönge ág, amin egy árva levél fityegett sárgán. A kislány gondolkodás nélkül lehuppant mellé és finoman megérintette.
– Te még hazamehetsz? – kérdezte halkan.
Válasz nem érkezett, csak a szél kapott bele az avarba. Tolt rajta egy keveset, miközben a nap lebukott a dombok mögött. A sárga levél izgágán ficergett, de nem sietett társai után a latyakba.
Kép forrása: Pinterest
