„Sokáig boldog voltam én veled,
De nem tart örökké semmilyen mágia,
Ami megszületett, meg kell halnia.”
(Quimby)
Mondd meg őszintén és józanul, mi jó van abban, hogy az után kapaszkodsz, ami nem lehet a tiéd? Vannak emberek és szerelmek, mind elmúlnak, mert nincs a világon semmi, ami örök és tartós lenne (kivéve az adót és a műanyaghulladékot!). A fájdalom, a gyász, a szomorúság felszívódik lassan, része maradhat az életünknek, de egy idő után már nem sajog, csak a lüktető emlékezés kaparja fel a varratokat.
Miért akarsz te olyan emberrel lenni, aki nem akar veled? Van értelme könyörögni az érzéseiért, amelyekért nem tud felelni? Haragudni se szabad arra, aki nem szeret, bár mást hazudott egykoron, mert lehet, hogy akkor igaznak vélte. Nem képes többet adni, mint amit adott, és mivel szívében nincs több lehetőség, nem várhatod el tőle, hogy erőszakot tegyen rajta. Minden ember annyira szeret, amennyire tud, és emiatt nem vetheted senki szemére, hogy kevés, amit nyújt.
A szerelmek élnek, ragyognak és sajnos megesik, hogy lassú szenvedés után elpusztulnak. A baj csak az, ha nem akkor, amikor benned, vagy ha nem oly módon, hogy a másikat megkíméljék a szenvedéstől. Nem azért bántanak, akik elmennek, mert aljas módon kihasználtak és dobtak, bár ez is megeshet, hanem mert kihunyt bennük a tűz. Ha volt egyáltalán, de az meglehet, hogy a parazsat sose szította enyhe fuvallat.
Ne dédelgesd szíved töredezett álmait! A másik nem tud mit kezdeni a szomorúságoddal, sírásod se fogja visszatartani. Legfeljebb sajnálni fog, de az csak szánalomból ered. Ugye, nem erre van szükséged? Miért bántanád magad hiú remények táplálásával, mert a hátha rájön, hogy mit veszített, hátha megérti, hogy te voltál neki a legjobb-mondatok a leggyilkosabbak a lélek számára.
Nem fog rájönni, hisz addig se érezte. Nem te voltál a legjobb, legkedvesebb, legodaadóbb, bárhogyan hiszed, mert ő mást látott, érzett a feléje áramoltatott érzelmekből. Igyekezhettél bárhogyan, ő nem vette észre, mert képtelen volt rá.
Gondolj arra a feltételezésre, hogy van némi hangod, ritmusérzéked, erre jön valaki, aki azt mondja neked, énekelj úgy, ahogy Andrea Bocelli és táncolj Fred Astaire-hez hasonlóan. Ha megteszed, nagy jutalmat fogsz kapni. Te elkezded, beleadsz apait-anyait, napi 6-8 órában gyakorolsz, de nem lesz belőled világhíres énekes, mert nincs meg benned a képesség. Csak apró szikrája… Vajon ki a hibás ekkor? Te, aki valóban igyekeztél? Nem valószínű.
Így van ez a kapcsolatokban is. Ne akarj önsorsrontó módon szenvedni! Nem éri meg. Nincs az a szerelem, amely a pokolra járás után önfeledt tud lenni újra. Ami elmúlik, az elmúlik, méghozzá azért, mert lejárt a szavatossága, annyit bírt, és mert nincs semmi, ami életben tartotta volna.
Légy jó magadhoz! Emeld fel a fejed, és mondd bátran a másiknak, hogy köszönöd. Mindent, ami volt, és nem lett, mert utat mutatott neked, és talán újabb lehetőséget ad így máshoz, akit még nem is ismersz.
Ezen szavak hallatán felhördülhetsz keserűen, közölheted, hogy soha, de soha nem akarsz mást, igazad lesz. Akkor, abban a pillanatban ezt kell érezned, mert a szenvedés nem hagy mást.
Majd múlnak a napok, hetek, és bár a fájdalom, amelyet melengetsz kebledben sokára csillapodik, hidd el, csökkenni fog. Lehet, hogy már tapasztaltad is egykoron, csak megfeledkeztél róla. Valamikor, ha most kicsit előre nézel, eljön az a reggel, amikor első gondolatod nem a bánat övezte elmúlás lesz, hanem annak öröme, hogy megéltél valamit, amiről azt hitted, nem vagy képes. Átélted a jót és a keservest is.
Ezért hát sírj, gyászolj, beszélj róla, ha könnyebbé tesz, csak ne akard megőrizni magadnak azt az embert, aki nem téged akart maga mellé.
Kép forrása: Pinterest
