„Az emberek nyolcvan százaléka igényli, hogy vezessék őket. Hiába van az az elvárás, hogy mindenki önálló gondolkodó legyen, nem mindenki akar önálló gondolkodó lenni, igenis szükség van vezérműfajokra, vezérideológiákra és vezéregyéniségekre, és ilyen a divat.”
(Sütő Enikő)
Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy a mostani modellek, manökenek, celebek és színésznők nagyon hasonlítanak egymásra. Természetesen nem mindenki, de van az a típus, amelyet egyszerűen képtelen megkülönböztetni a többiektől. Régebben a színésznők arra törekedtek, ahogy a médiában szereplő nők is nagyrészt, hogy soha semmilyen módon ne lehessen összetéveszteni őket, és halálos sértődés lett abból, ha Gina Lollobrigidát Sophia Lorennek nézte valaki, vagy épp Racquel Welchnek, míg véletlenül se keverték Rock Hudsont Gregory Peck-kel.
Ma gyakran van olyan érzésünk, hogy nem is tudjuk pontosan, kit látunk, mert minden színésznőnek barna (szőkésbarna), hullámos haja van, hatalmas szeme, felduzzasztott szája, hosszúkás arca. Gondoljunk a szépségkirálynő választásokra! Jó, persze, erős túlzás azt állítani, hogy mindenki azonos, de az a tény is valós, hogy nem különböznek lényegesen. A 21. században, amikor mindenki a külsejével akarja eladni önmagát, furcsa látni, hogy ha fellapozunk egy katalógust, egy magazint, akkor a lányok jórészt azonosak. Ha nem így lenne, akkor megműttetik magukat, és beállnak a sorba, gondoljunk csak hazánk celebjeire, akiket lépten nyomon látunk. Leszámítva egy-egy karakteresebb arcot, szinte senki nem tűnik ki. Alig akad olyan, akinek rövid haja van, netán félhosszú, és ha megszólal, biztosan tudjuk róla, hogy okos vagy sem.
Vajon mikor változott meg úgy a világ, hogy mindenki egy alig megkülönböztethető klikk része akar lenni? Nézzük meg a mostani egyendivatot: steppelt kabát, mellény, vagy most a hasított műbőr, bőrhatású nadrág, copf, cicanaci még mindig, és elvétve akad, aki máshogy öltözne. Mondhatjuk, hogy ezt hívjuk trendnek, de akár hívhatjuk egyenruhának is. Ahhoz képest, hogy mindenki azt szajkózza, hogy ő mennyire más, tulajdonképpen nézzünk szét a munkahelyünkön: ugyanazokat a dolgokat, holmikat látjuk visszaköszönni. Ez nem csoda, hiszen minden második üzletben ugyanazt az árut találjuk meg.
Van abban valami biztonság, valami ősi csordaszellem-érzet, ha nem lépünk ki a sorból? Különbözni mindig nehéz és sok ellenérzéssel jár. Különbözni bátorságot jelent, mert ki merjük mondani, fel merjük vállalni, hogy egyedi gondolataink és ízlésünk van. Ez az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott. Divatos frizurák, ruhák, holdjáró cipők mindig is voltak, és vitték a trendet, de manapság nemcsak ezek hasonlóak, hanem az arcok is, és sajnálatos módon, mintha a műtétek is hasonlókká szabnák a pácienseket.
Az is lehet, hogy mostanában erre mutatkozik igény. Csak akkor leszünk népszerűek, ha hosszúkás az arcunk, vékony az orrunk, ha vastag a szánk és műszempillánk van, a műkörmöt nem is akarom kifelejteni? Bizonyára igen, mindeközben elveszik az egyéniségünk, eltűnik az az ember, aki diktálná a divatot, aki kitalálna valami jót, ehelyett száz- meg százezer lány áll be azok mögé, akiknek irreálisan kerek a fenekük, derekuk olyan vékony, hogy majd eltörnek, és implantátumokat rakatnak az arcukba, hátsójukba, a mell már nem is annyira menő. Itt most nem a plasztikázás ellen vagy mellett törnék pálcát, nem erről van szó, hanem általában a hasonlóságról és a különbözőségről. Mindegy, hány évesek vagyunk, vagy hol élünk, voltaképpen marad egy idő után belőlünk valami, ha nem merünk kilógni a sorból?
Kép forrása: Pinterest
