Kik a helikopter szülők? Ők a túlaggódó, a gyerek minden mozzanatát féltőn figyelő anyák és apák (főleg persze anyák). Azok, akik folyamatosan irányítják, vagy akár kényszerítik a gyermeküket afelé, amiről úgy gondolják, hogy az jó a kicsinek.
Szeretetük, dicséretük, elfogadásuk nagyban függ attól, hogy a gyerek hogyan teljesít: ha (magas) elvárásaiknak megfelelően, akkor nem fukarkodnak az elismeréssel… egyébként viszont csak a dorgálás jut a porontynak.
Nem, nem csak a kisgyermekes szülő lehet helikopter szülő: ez nagyobb korban is jellemző – ilyenkor a szülő összehasonlítja a gyereket mások gyerekeivel, aggódva figyeli érdemjegyeit, és tanulmányai alakulását. “Én csak jót akarok neked, azt, hogy juss valamire az életben!” – védekeznek a helikopterek.
És van is ebben valami: hiszen vajon mi rossz van abban, hogy a szülő bevonódik a saját gyereke életébe, igazgatja azt – hát nem ez a dolga? Alapvetően de, ez a feladata. A lényeg a határokon van: ha egy szülő már csak a saját álmait akarja megvalósítani, és nem törődik a gyereke adottságaival, vagy, ha túl sok időt és pénzt fordít a gyereke jövőjére, minden bizonnyal túllőtt a célon.
Hogy működik-e a helikopter szülőség? Nehéz megmondani. Hiszen hogyan lehetne egyértelműen bekategorizálni egy-egy szülőt? Hogyan lehetne mérni a módszer sikerességét: a gyerek középiskolai jegyeiben, vagy abban hogy mennyit keres 35 éves korában? Minden bizonnyal ez is egy olyan “módszer”, amelynek vannak pozitív (iskolai vagy sportsikerek) és negatív (mentális problémák, elnyomottság érzése) hozományai. Ha volna olyan szülői minta, amely tuti sikert hoz, akkor mindenki azt alkalmazná, nem igaz?
