A vállalkozó (Péter, 48 éves)
Amikor otthagytam a banki szektort, fellélegeztem. Nem volt könnyű az emberekkel, de mivel sok más dologhoz értek, és úgy nőttem fel, hogy apám megtanított villanyt szerelni, a fával bánni és még burkolni is tudok, eldöntöttem, vállalkozó leszek. Mondanom sem kell, hogy a rengeteg költséggel addig aligha voltam tisztában, ahogy a legtöbb ember, akinek fogalma sincs arról, mi zajlik mások munkahelyén.
Én se sejtettem, hogy mennyi nehézséget okoz majd, hogy embereket találjak, akik dolgozni akarnak. Fel nem foghatom, pedig nem boomer vagyok, mint a szüleim, hogy egyesek hogyan képzelik azt, hogy munka nélkül lehet pénzt keresni. Szerintem, és hangsúlyozom, szerintem nem munka az, ha valaki a telefonja előtt bohóckodik. Persze rá kellett jönnöm, hogy ha nem is munka, jobban keres vele, mint én, aki beleadok apait-anyait.
Azt sem értem, hogy mi lesz a kétkezi munka sorsa, ha mindenki a képernyő előtt ül, és azt gondolja a TikTok mindenható. Láttam ott egy vidám fickót, aki remekül táncol és falakat fest. Én nem táncolok sehogy, de dolgozni tudok. Azt is szeretném tudni, hogy ki fog majd idővel kenyeret sütni hajnalban, villamost vezetni vagy épp utcát seperni. Ja, hogy ezek a nem menőknek valók? Azok termékeket adnak el, és közben lehazudják a csillagot az égről…Öreg vagyok én már ehhez, és pofára is estem, amikor azt gondoltam, hogy ha jól megfizetem a munkásaim, örömmel jönnek dolgozni. Eszükben sem volt. Fanyalogtak ezért-azért, tele voltak kívánságokkal, és nem értették meg, mit kell csinálniuk. Ötvenkétszer magyaráztam el nekik, mutattam meg, hogyan alapozzanak, tegyék le a csöveket, vagy vágják a csempét, de annyi volt a baj velük, hogy kis híján agyvérzést kaptam. Folyton késtek, és olyan változatos okokat soroltak fel, hogy lassan könyvet írhattam volna belőlük. Ha nem néztem a körmükre, telefonoztak. Amikor rájuk szóltam, méltatlankodva közölték, hogy az anyjuk írt, vagy a barátnőjük hisztizik, és hogy jár nekik is a pihenő, nemcsak az ebédszünet, amely egy óra helyett gyakran másfélbe csúszott. A folytonos noszogatás, veszekedés kikészített, már otthon sem voltam önmagam.
De az ügyfelek se piskóták. Úgy érzik, hogy ha pénzük van, akkor királyok, és én az embereimmel porban csúszó alattvalók vagyunk, akik legyenek hálásak azért, hogy neki dolgozhatnak. Mondanak valamit, aztán letagadják, és azt is letagadják, hogy letagadták. Amikor már félig kész a munka, meggondolják magukat, és úgy érzik, emiatt nekik nem kell többletárat fizetniük, hiszen, semmi fontosat nem tettünk.
Vagy az alkudozás: legyen minden jó, profi, szakszerű, de olcsó. Készüljön a legjobb anyagból, de az kerüljön fillérekbe. Aztán megjelenik a nagyságos asszony, aki fintorog, és közli, hogy nem igazán erre gondolt. Hogy én mire gondolok, azt igyekszem gondosan elrejteni. Vagy a másik fajta megrendelő: nem tudja, mit akar, de azt nagyon. Kijelenti, hogy rám bízza. Ne higgye senki, hogy ez megtiszteltetés, mert ha nem felel meg neki, visszakozik és nem akar fizetni.
Ma már nem természetes, hogy megkínálnak kávéval vagy üdítővel, ahogy régen. Egykor még ebédet is adtak, persze csak jószívűségből. Ma az van, hogy fizetnek, mi kussoljunk és robotoljunk, ők majd ítélkeznek.
Mindenki azt hiszi, hogy egy vállalkozó, egy kertész, egy szippantós, egy villanyszerelő vagy fodrász az élet császára, hiszen maga osztja be az idejét, maga fizeti a költségeit, és közben olyan gazdag, mint Krőzus. Mire azonban mindennel elszámol, kifizeti az embereit, az adók adóit, addig annyi marad neki, hogy épp tisztességesen meg tud élni.
Higgyék el, nem királyság ez, hanem csak a mindennapok küzdelme… Hogy megbántam-e? Nem biztos, hogy erre feltétlenül nemet tudnék mondani.
Folytatjuk…
Fotó: MART PRODUCTION: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/uzletember-ferfi-szemely-emberek-7255382/
