Anyám mindig rám szól. Mindegy neki, hogy kettesben vagyunk-e, vagy társaságban, érezteti velem, hogy valamiben nem vagyok jó. Úgy általában semmiben nem vagyok az. Régebben kövér voltam és lomha, de lefogytam, csak azért, hogy egyszer az életben elismerően nézzen rám. Húsz kiló ment le fél év alatt, gyakorlatilag majdnem éhen haltam, de ő csak annyit tudott mondani, olyan sárga a bőröm.
Ránéztem, még inkább elsápadtam, és nem tudtam visszavágni. Anyám bőre sose sárga, ő csinos, okos és természetesen napbarnított. Jobban mondva szoláriumbarna, de csak ízlésesség határáig. Anyám tudja, mikor kell abbahagyni az evést, hogyan kell egyenes háttal ülni órákon át, és soha nem rontja el a sminkjét. Nem ilyen lányt várt, mint én, ezért szenved. Én apára hasonlítok, aki meghalt, nem is emlékszem rá. Sötét, dús haja volt, amit örököltem, de anya azt mondja rá, hogy a drótkefe lágyabb nála. Szeretném hinni, hogy szerette apát, de úgy érzem, képtelen volt rá, mert ő mindig is a vékony, izmos férfiakhoz vonzódott, apa meg mackós volt. Hogy hogyan kerültek mégis közel egymáshoz, nem mondja el soha. Legyint és közli, hogy régen volt, nem akar róla beszélni, különben se habzsoljak annyira, meg csukjam be a szám, mert, ha eszem, lelát a gyomromig.
Kisgyerekként tényleg úgy hittem, hogy anyám átlát a falon, de a bőrömön is, és tudja, mikor dézsmáltam meg a konyhaszekrény alsó fiókját vagy ettem titokban a hűtőben várakozó süteményből. Csak végig kellett néznie rajtam.
Amikor szemüveges lettem, talán még jobban kipécézett magának. Zavarta, hogy olvasok, de az is, ha nem. Kiabált velem, ha lila ruhácskához piros harisnyát vettem fel, pedig elsőben nem tűnt rossz ötletnek. Egy nap elszakadt a ruhám a mászókán. Egy szög belekapaszkodott és nem engedte. Sose felejtem el az arcát. Olyan dühöt, mint akkor, sose láttam rajta. Azt kiabálta vörös fejjel, hogy ő azért dolgozik, hogy én ne legyek proli, mint az apám, én meg arra se vagyok képes, hogy vigyázzak a holmimra.
Álltam a konyha közepén, és vártam, hogy megüssön, de nem tette. Vérben forgott a szeme, és már lendült is volna a karja, de csengettek. Az őrangyalom jött át a szomszédból pár palacsintával. Anyám, az úrinő azonnal lehiggadt, és mosolyogva köszönte meg az ételt. Láttam rajta, hogy ki fogja dobni, ezért mielőtt Teri néni kihátrált volna, kértem belőle.
Anyám széles mosollyal nyújtotta felém a tányért, rajta a tucatnyi kakaós palacsintával, és jó étvágyat kívánt. Teri elégedetten hümmögött, de hiába várta, hogy anyám betessékelje, esze ágában sem volt. Mihelyt becsukódott az ajtó, megállt mellettem, és kijelentette, hogy ezt a szennyet nem kell megennem, ne legyek már olyan udvarias. Eszemben sem volt udvariaskodni, egyszerűen jólesett a meleg tészta, és a tányérra kifolyó friss baracklekvár. Mivel látta, hogy nem tud rám ily módon hatni, csendben megjegyezte, hogy a palacsinta jobban hízlal bárminél, és nekem nincs szükségem több zsírra, van rajtam elég. Egy falatot még begyömöszöltem a számba, de a következő már a kukában landolt. Éjjel, amikor csend lett, kilopóztam, és megettem két kakaósat. A szemét tetején voltak egy alufólia alatt, nem jutott eszembe, hogy bajom lenne tőlük. Élveztem, hogy senki nem látja, ahogy eltűnik a számban.
Alsóban nem tanultam jól. Nem ment a helyesírás, a matek se túlságosan, rajzolni viszont szerettem. Minden munkámat megdicsérte Anna néni, de hozzátette, hogy a szorzótábla nem mászik magától az ember fejébe. Az enyémbe belemászott kínkeservesen, de villámgyorsan távozott is belőle. Anyám nem értette, mit nem lehet azon tudni, mennyi hétszer nyolc. Ezért vacsoránál, ébredéskor, a kocsiban, az angol előtt is csak azt kérdezte tőlem, na, mennyi hétszer nyolc. Tudtam, de idővel már dacból se mondtam. Ekkor megbüntetett. Nem mehettem színházba az osztállyal, és közölte, hogy nyáron felejtsem el a tengert, jó lesz nekem a felfújható medence is az udvaron. Ez a medence másfél méter átmérőjű volt, kisebbeknek készült. Bosszúból több helyen kilyukasztottam körömvágó ollóval. Nem derült ki, hogy én voltam, bár szerintem sejtette.
Később rosszul mosogattam és csúnyán teregettem. Vasalni sose tudtam megtanulni, mert mindig túl forrón nyomtam a vasat a ruhára. Egyszer egy vékony blúz keveredett a többi közé, amihez nem lett volna szabad hozzányúlnom, de nem gondolkoztam. Rányomtam a vasalót. Azonnal kiégett. Füstölt, büdös volt, és csak azért nem lett belőle azonnal botrány, mert anyám nem volt otthon. Két nappal később pofon vágott érte. Semmirekellőnek és haszontalannak nevezett. Nem zavart, megszoktam. Voltam én már élhetetlen, ostoba és tehetségtelen is. A csúnyát nem említem. Az alap. Volt úgy, hogy már megsajnáltam, amiért neki ilyen gyerek jutott. Néztem bézs ceruzaszoknyáját, tökéletes vádliját, a derekára feszülő övet, és megértettem őt. Minden, amit képviselt, tükrözte az elvárásait felém. Bántot, hogy nem lehet az, akit ő szeretne.
Már gimnáziumba jártam, ahová épphogy becsúsztam, amikor a tanárom felfigyelt a rajzaimra. Különlegesnek, egyedinek nevezte őket, és javasolta, hogy próbálkozzak festéssel is. Megráztam a fejem, mire elcsodálkozott. Bevallottam neki, hogy anyám sose hagyná, hogy ilyesmivel foglalkozzak, mert amit én csinálok, az szerinte nemhogy nem különleges, hanem egyenesen förtelmes. Tamás bácsi bólogatott, és szólt, hogy beszélni akar anyámmal. Figyelmeztettem, hogy az idejét pazarolja, de elmosolyodott, és közölte, öreg már, nem akar mindent huszonnégy órába zsúfolni, így jobban ráér, mint mi, fiatalok. A mindig elegáns és divatos anyám tényleg bement hozzá, és sértődötten távozott. Neki egy senkiházi vén trotty ne mondja meg, hogy mit csináljon a gyerekével. Méghogy festés vagy reklámgrafika! Az nem szakma. Az ő lánya vagy közgazdász lesz vagy semmi.
Másnap felkereste az igazgatót, és megmondta neki, hogy Tamás bácsi befolyásolni akar engem, pedig neki nem az a dolga, hogy a jövő felé terelgessen, hanem, hogy a jelenben oktasson holmi rajzolgatásra. Az igazgató látva határozott és rideg anyámat, aki szokásához híven gyönyörű volt fekete magassarkújában és fehér ruhájában, visszakozott. Azt hajtogatta, minden úgy lesz, ahogy a szülő kívánja.
Sose lettem festő, közgazdász se. Húsz voltam, amikor Ákossal, a haverommal külföldre szöktem. Csak felültünk a vonatra, és meg se álltunk Bécsig. Onnan Velence következett, majd Koppenhága. Tudtam, hogy ott nem talál meg anyám. Két évig mosogattam és takarítottam egy étteremben, de azalatt megtanultam dánul, és csendben festegettem magamnak. Ákos végül elment egy svéd lánnyal, állítása szerint én aranyos voltam, de unalmas. Mintha anyámat hallottam volna, amikor az albérlet keskeny ajtajában elköszöntünk egymástól. Havonta egyszer üzentem anyának, de csak mailben, nehogy kerestessen. Rég új telefonszámom volt, gondoltam, ideje nélkülem élnie. Hátha talál valakit, akit helyettem gyötörhet.
Pár hónapja az étterem tulaja meglátta egyik munkámat, amit megmutattam egy törzsvendégnek. Azt állította, nem kis tehetség vagyok, és kérte, állítsunk ki párat, hadd lássák mások. Még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint ezektől a mondatoktól. Kitettünk egy tucat kisebb-nagyobb képet, és úgy láttuk, tetszik a vendégeknek. Mégse történt semmi. Fél évvel később azonban felkeresett egy ügynök. Daniel Kasper volt a neve. Állította, hogy el van ájulva tőlem. Minden munkám csodálatos, és én magam is az vagyok. Kinevettem és elküldtem. Nem adta fel. Kértem, hogy hagyjon békén, de tovább nyúzott.
Most tavasszal, a Dán Nemzeti Múzeumban mutatják be a műveim, álnéven. Ez volt a kikötésem. Persze, az ügynök nem értette, de én nem akartam kilépni a függöny mögül. A kiállítás címe Hétszer nyolc lett. Anyám nem tudott róla, és ez így volt jól.
A Hétszer nyolcon én se voltam jelen. Siker lett, és az ügynök boldogabb nem is lehetett volna. Pláne, amikor kiderült, hogy viszonzásra talált a szerelme nálam. Két évvel később a felesége lettem. Már nem mosogatok, és nem akarok számokkal foglalkozni. Csak egy cím erejéig. A kilencszer nyolc talán még elmegy…Nem tudom.
Kép forrása: Pinterest
