„Talán az előttünk álló évtizedekben, évszázadokban az emberiség merőben újszerű és eredeti hibákat követ el, netán megleljük a módját, hogy egyáltalán ne hibázzunk. De ha éppenséggel fogadást akarnánk kötni, a legnagyobb összeget arra tenném, hogy valószínűleg pont ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint azelőtt.”
(Tom Phillips)
Azt szoktuk mondani, hogy a hibákkal együtt kell elfogadni a másikat. Bennünket is. A hibákkal, amelyekkel vagy tisztában vagyunk mi magunk is, vagy tagadjuk mind. Általában másokét jobban észrevesszük, szóvá is tesszük, és mostanában gyakrabban mondjuk, hogy csak puszta jószándékból közöljük az illetékessel, különben is miért tartanánk magunkban. Előfordul, hogy direkt keressük a nemtetszőt, ez akkor történik, ha már nem szeretjük a másikat.
Egy új kapcsolat, szerelem kezdetén se vagyunk süketek és vakok, de azzá válunk. Talán ettől lesz annyira szép az eleje minden kezdetnek. Nem veszünk észre jelentéktelen dolgokat, vagy jótékonyan mosolygunk, ha kiszemeltünk habzsolva eszik, vagy kissé pletykásabb a kelleténél. A sok beszédre úgy reagálunk, hogy csacsogós az illető, a böfögésre meg, hogy hát istenem, kiszaladt.
Ha szeretünk valakit, sok minden belefér az érzésbe, amit másoknál nem tudunk, nem akarunk tolerálni. És ezen a ha szócskán van a lényeg. Amíg tart az érzés, nem akarjuk feltétlenül megváltoztatni a másikat, ettől érdekes egy szerelem hajnala. Azt az illúziót hordozza magában, hogy elfogadjuk a másikat, és bennünket is elfogadnak. Nincs felemelőbb érzés, mint tudni, olyannak szeretnek, amilyenek vagyunk, vagy épp annak ellenére. Ez idővel mégis elmúlik. Vajon miért történik ez? Mikor válik a cuki tulajdonság elviselhetetlenné? Ha eljön az a pillanat, amikor a másikat már legyilkolnánk, mert megszólalt, akkor a kapcsolat valószínűleg menthetetlen. He nincs bennünk elég önkritika, és nem gondoljuk, hogy mi tökéletesek vagyunk, akkor pláne. Önmagunkkal szemben azonban sokkal toleránsabbak vagyunk, és gyakran úgy hisszük, a másik nem látja meg a foltokat rajtunk, pedig vannak bőven. Mit lehet tenni azért, hogy ne nyíljon ki teljesen a szemünk? Menthető-e még a házasság, szerelem, ha már a másik legapróbb mozdulata is idegesít bennünket?
A szerelem akkor kezd múlni, amikor eloszlik a köd. Ha szerencsénk van, sokáig tart, viszont tartós ködben nem boldogulnánk az élet más területein. Mégis jó a szerelem, mert másnak látjuk magunkat benne és természetesen a szeretett személyt is. Akkor van baj, ha kezd kitisztulni a kép, és már nem akarunk mindent rózsaszínnek látni. Vagy képtelenek vagyunk rá. Érdekes módon, az emberi természet szereti hitegetni magát, de ha már nincs tovább, akkor a nagy koppanásnál nem viseli jól a következményeket. Ha a másikat már nem szeretjük, se szerelemmel, se emberként, azonnal sok lesz a hibája. Még azok is előkerülnek, amelyekről addig sejtelmünk se volt. A szerelem ecsetje gyönyörű tájképet csak addig fest, amíg félig vakon nézzük a tájat. Idővel szeretjük elfelejteni a tényt, hogy a másik előtte se volt tökéletes, csak mi öltöztettük fel díszesen. A hibáiddal együtt szeretlek elillan, mert a végén főleg azokat látjuk, és képesek vagyunk elfeledni a jót is. Ez sajnálatos, de nehéz tenni ellene.
Azok szerencsések igazán, akik meg tudják őrizni magukban és másokban is azt a képet, amit alkottak, vagy kialakítottak. Talán, ha nem rombolnánk le, sose tudnánk feledni a másikat. Fontos, hogy ne fájjon a szívünk örökké a másik hiánya miatt. Mind tudjuk, hogy a szerelem elmúlása milyen pokoli fájdalommal jár.
Nem lehetünk hibátlanok. Ha akarunk, ha nem, akkor se tudunk tökéletesek lenni. Pontosan azért, mert mindenkinek más a tökéletes. Így marad a szerelem, amely által egy ideig képesek vagyunk elhinni, hogy a másik jobb, különb, mint bárki az egész földkerekségen. Addig meg marad a tanulás, mert maradnak a hibák, amelyek által válunk jobbakká vagy rosszabbakká.
Kép forrása: Pinterest
