Hideg van. Mindenhogyan. Sokszor nemcsak odakint, hanem a szívekben is. Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy az emberek elmulasztják a segítségnyújtást. Ha valaki összeesik az utcán, ha rohama van, elsétálnak mellette mondván, biztosan lesz, aki segít, vagy sietnek, no meg nem értenek hozzá, és azt se felejtik hozzátenni, hogy a földön fekvő biztosan részeg vagy drogos.
Lehet, hogy az. De akkor már jó szívvel sétálhatunk tovább és hagyhatjuk szenvedni? Nem hinném. Természetesen sok esetben nem erről van szó, mert lehet vércukor, vérnyomás probléma is, nem beszélve arról, ha nem evett, ha infarktust kapott, netán agyvérzést valaki. Egyszerűen csak gondoljunk bele, hányan szenvednek valamilyen betegségben, ahogy jómagunk se vagyunk kivételek, vagy csak addig, amíg meg nem tapasztaljuk a rosszat.
Hogyan éreznénk magunkat, ha a földön fekve senki az égadta világon nem hajolna le hozzánk? Mi lenne, ha férjünk, feleségünk, gyerekünk nem kapna segítséget, mert közömbös arccal tovább haladna mindenki? Pedig életet menthetne alkalomadtán. Azt hisszük, hogy mi szentek és sérthetetlenek vagyunk?
Milyen fura szerzet az ember! Csak akkor jajgat és kiabál, ha őt éri baj. Akkor rossz a rendszer, az egészségügy, akkor lassú a mentő, akkor szidja a tűzoltókat, orvosokat, amikor neki van gondja, ha a bőrén érzi, hogy nincs időpont, nem vizsgálják meg, nem kérdezi meg senki, hogy van, hanem hagyja, hogy a legelesettebb pillanatában magányos legyen.
Mindenki lehet öreg, szánandó, beteg és magára hagyott még az életében. Annyira kiszámíthatatlanok a napok!
Amíg futunk a pénzünk után, tele vagyunk energiával, nyaralunk, fényképezünk és nevetünk, nehéz elhinnünk, hogy mások, máshogyan élnek. Mégis minden egy pillanat alatt megváltozhat, ami bár közhely, de sajnos a valóság.
Hideg van kint. A földön alszanak olyanok, akik valamiért az utcára kényszerültek. Ne ítélkezzünk folyamatosan. Ha van egy tányér levesünk, pár jó szó a tarsolyunkban, szebbé és élehetőbbé tehetjük olyan emberek napjait, akiket a társadalom elhagyott. Meglehet, hogy a családjuk is. Hozhattak rossz döntéseket, és ezek által elindult a lavina, de meglehet, hogy nem hibásak, mert mások tették tönkre őket. Hihetetlenül sok, láthatatlan élet mellett megyünk el, mondván, biztosan italra költi meg cigarettára, és adjon, akinek több van. Egymásra mutogatunk és kevesen vannak, akik valóban hisznek abban, hogy jónak lenni jó. Legyen nekünk mindegy, mire költi, talán az ital, a valóság elvesztése az egyetlen, ami még a Földön tartja, mert a fájdalom már felemésztette.
Hideg napokat élünk. A szívekben és az utcákon is. Ez azonban nem kell, hogy így legyen. Higgyünk abban, hogy a jó szó, a beszélgetés is segíthet, ahogy a törődés, ami lehet, hogy aznap pár gyümölcs, vagy épp néhány ropogós zsemle… Adjunk, mert jobb, ha mi adunk, mint nekünk. Vigyünk meleg ruhát, még akkor is, ha azt gondoljuk, kidobják vagy eladják. Nem tudhatjuk, de a tiszta ruha, a meleg tekintet visszaadhatja az embereknek a saját magukba vetett hitüket. Az utcán is, még a legnagyobb nyomorban is. A világ nem a fővárosban kezdődik, sok helyen van szükség támogatásra, meleg szobára és a gyerekeknek játékra.
Sose felejtsük el, hogy egyszer, ha rászorulunk, talán nem attól és nem úgy érkezik a segítség, ahogy várjuk. Megeshet, hogy bennünket néznek alkoholistának, szánalmas roncsnak, mert a hideg aszfaltra zuhantunk. Testünk, erőnk sajnos kimeríthető energiaforrás… Amíg van lehetőségünk, ne hagyjuk, hogy az emberség kivesszen belőlünk.
Hideg van…Sokan fáznak és éhesek. Nemcsak az utcákon, hanem házaikban. Nézzünk szét, és ne legyünk restek adni. Adni úgy, hogy nem várunk cserébe semmit, nem készül róla felvétel és nem a közösségi oldalakra szánjuk a jótékonykodásunkat.
Szerényen és csendben, úgy, hogy a másikat ne alázzuk meg. Emberek vagyunk, és lelke mindenkinek van. Vegyük észre a mai világban is!
Kép forrása: Pinterest
