Este lett, mire Sára felébredt. Hirtelen azt se tudta, hol van, sokáig bámulta a plafont hunyorogva, mire beugrott neki, hogy mi történt vele, és hogy a hógömbjeit elvitte az a nyomorult alak. Felült, de korgó gyomrán kívül nem érzett semmit. Ennyi volt, és kész. Most már mehet a dolgára, és soha többé nem kell félnie, mert nincs veszélyben az élete. Nem kell arra gondolnia, hogy mire képesek egyesek a pénz miatt. Lujzi néni épp akkor kukkantott be, amikor fel akart állni, és megszédült.
– Jaj, szívem, csak nincs valami bajod? – kérdezte aggódva, és kezét megtörölte a kötényében. – Az is lehet, hogy éhes vagy. Csináltam tojásos nokedlit, de nem mertelek felébreszteni. Gyere, egyél, és biztosan jobban leszel!
A lány óvatosan felállt és követte az asszonyt. Kért egy pohár vizet, amit egy húzásra megivott, majd belapátolt egy nagy adagot az ételből, mellé három nagy kovászos uborkát is. Azonnal jobb színben látta a világot, és bár gyomra tele volt, szíve kissé kiürült. Csalódott pár emberben és ez nagyon zavarta. Ahogy lenyelte az utolsó falatot, hálásan barátnője anyjára pillantott, majd elmosolyodott.
– Köszönök mindent, de most mennem kell! A szerkesztőségből még kiraknak a végén, mert napok óta nem írtam egy sort sem – mondta nevetve.
– Biztosan? Itt ellehetsz ameddig kedved tartja, ugye tudod?
Sára bólintott és villámsebesen összeszedte a cuccait. Otthon akart lenni, nyugalomban és békében. Azt azonban eldöntötte, hogy kicserélteti ajtaja zárját, biztos, ami biztos, és meg is erősíti, mert nem lehet tudni, vége van-e tényleg ennek az egésznek. Kint az utcán már erősen világítottak a lámpák, pedig leszállt a köd, és megint csúnya, téli nyírkosság terítette be a várost. Az ünnepek hangulata még nem járta be a környező utcákat, maradt a hideg sejtelem, amelyet majd felvált a karácsony, ha eljön az ideje. Úgy bandukolt hazafelé, hogy nyakába húzta a kabátját, sálját erősen a nyaka köré tekerte, és hogyhogy nem egyszer csak megint abban az utcában találta magát, amelyben az antik boltos árulta a portékáját, köztük a szépséges gömböket is. Ott találkozott először a nagyon jóképű férfival, aki bár nem volt kedves, de mégis lenyűgözte. Hogy kettejük közül voltaképpen kibe botlott, azóta se tudta tisztázni, de nem is töprengett sokat, mert már jó tíz méterről meglátta az öreget, aki kint füstölt a bolt előtt. A köd se tudta elnyelni a parázsló cigaretta fényét. Legszívesebben elkerülte volna, de nem tehette.
– Jó estét, kisasszony! – mondta az öreg. – Régen láttam errefelé…
– Jó estét! – felelte, de mielőtt elhaladhatott volna, a férfi elkapta a csuklóját.
– Képzelje, tegnap új áru érkezett, és ha hiszi, ha nem, találtam magának valamit!
– Nekem?
– Igen! Higgye el, tetszeni fog! Jöjjön, megmutatom, és mivel lassan törzsvásárlóm lesz, engedményt is adok. – Az aggastyán elengedte a lány karját, akinek az járt az eszében, hogy a szorítása alapján nem gondolná öregnek. Kicsit túlságosan erőszakosnak is látta, de nem tudott nemet mondani.
– Sietek – nyögte ki, de nem gondolta komolyan. Mintha kíváncsisága nem engedte volna, hogy kihagyjon egy újabb lehetőséget, ami bajba sodorhatja.
– Nem erőltetem, de csak magát ismerem, aki ennyire szereti a hógömböket! Nézze! – Azzal a pult alól egy barna dobozt halászott elő, és letette Sára elé.
– Még egy? – kérdezte döbbenten, és szívébe jeges rémület költözött. Nem, az nem lehet, nem kezdődhet minden újra.
– Úgy látszik! Ez amolyan mesebeli hármas, amint látja! Biztosan egy készlet darabja, hisz a stílusa ugyanaz!
Felemelte, és egészen a lány orra elé nyomta. A hógömb, amely a háromból a legszebb volt, egy templomot rejtett, körülötte emberek álltak, és egy csodásan ragyogó karácsonyfát bámultak. Valamivel nagyobb volt, mint amazok, és a hóesés is sűrűbb volt, mint a másik kettőben. Sára megbabonázva nézte, de nem mert hozzáérni.
– Gyönyörű! – sóhajtott fel. – De köszönöm, ezt most nem kérem!
– Maga viccel velem? Azt hittem, odalesz érte! Megszámítom olcsón, mert nagyon örülök, hogy jó helyre kerül. Legyen ez most húszezer! Mit szól hozzá?
– A másik is annyi volt – nevette el magát a lány. – Mi ebben az üzlet? – Az öreg elvigyorodott.
– Igaza van! Magának adom tizenötért, de ígérje meg, hogy ha egyszer nagy gyűjteménye lesz, nem felejti el, honnan származnak!
– Megígérem, de nem hinném, hogy ez lesz életem fő feladata…
Az öreg elfordult, és magában elmosolyodott. Tudta, hogy a lány téved. Azt is tudta, hogy nem mondhatja meg neki, miért.
– Akkor becsomagolom, de legyen vele óvatos, mintha törékenyebb lenne, mint amazok!
– De nem hiszem, hogy van nálam elég pénz…Kártyát is elfogad?
– Ha nem francia – kacagott fel a vénember, és hosszan a lány arcába bámult. Hasonlít rá, gondolta. Jobban, mint valaki gondolná…Ő biztosan tudja, mert éveken át idézte maga elé az arcát. Nem Sáráét, hanem azét az asszonyét.
A lány belekotort a táskájába, de nem találta meg benne, amit keresett. Ekkor már sejtette, hogy a gömbök valamiképpen az élete részei, nem véletlenül kerülnek az útjába. Az eladóra pillantott, aki továbbra is ízekre szedve bámulta. Már-már zavarba is jött volna, ha a bácsi nem nyolcvan felé közeledett volna. Így azonban nem hihette, hogy ki akar kezdeni vele, de a méregetés alatt elpirult. Az jutott eszébe, hogy mintha őt várta volna odakint, és nem véletlenül csábította be. Vajon mit akarhat tőle? Valami célja biztosan van ezekkel a gömbökkel, de hogy mi, azt jó lett volna tudni. És azt is, hogy vajon odakint nem várja-e valaki, hogy elvegye tőle, vagy épp kirabolja, mert neki is fontos ez a csodás darab, ami talán több egy szimpla dísznél.
Folytatjuk…
