Miklós majdnem negyven volt, amikor észrevette, hogy valami nincs rendben nála. Az első ijesztő jelek éjszakai ébredéssel kezdődtek. Úgy riadt fel, mintha valaki szólongatta volna. Kipattant a szeme, és a plafonra meredt, ahol a félhomályban nem látott semmit. Felesége hangosan szuszogott mellette, őt nem hívta senki. A nevét suttogó hang azonnal eltűnt, amikor felállt, kibotorkált a mosdóba. Tükörbe pillantva megállapította, hogy nyúzott, és a szeme alatti karikák indokolatlannak tűntek a negyedik iksz előtt. No meg az ébredések… Talán a prosztata, mondta magának, és kis híján felröhögött. Beszélő prosztatátja úgy sincs senkinek, nyugtázta megkönnyebbülten, majd visszafeküdt. Rémülete akkor fokozódott, amikor heteken át minden éjjel fel kellett kelnie, és ki kellett mennie. Időpontot kért az orvostól, aki magánban megnézte, busásan bavasalta tőle izgalma árát és közölte, hogy nem kell aggódnia. Rendben van, talán a stressz. Miklós ettől a szótól lett igazán dühös, mert nem volt a világon semmi, amire ne lehetett volna ráhúzni.
Felesége meghallgatta, picit megmosolyogta, de nem vette komolyan. Kapuzárási pánik, közölte, de olyan hangon, mintha halálosan beteg lenne. Mivel sportkocsira nincs pénzük, menjen futni, javasolta. Fusson, akinek két anyja van, elmélkedett Miklós, őt az egy is kikergeti a világból. Az éjszakai kelések viszont nem akartak megszűnni. Hallotta a hangot, amely a nevét mondta hívogatóan. Ez a halál, rémült meg. Jelzi, hogy mennie kell? Nem volt sok tapasztalata a Kaszással, azt mégis tudta, hogy nem hívogat az senkit, nincs számára se fal, se ajtó, jön, és viszi, akit akar. Minden este erősen koncentrált, hogy aludni tudjon. Fennmaradt éjfélig, bár megszenvedte, de kettőkor a hang még sürgetőbben keltette. Vett gyógynövényes altatót, amit az idősebb, terebélyes patikus ajánlott, aki mindenkit kedveskémnek szólított.
Úgy látszott, nincs menekvés. Lassan azt is megfigyelte, hogy a hangok nem egyformák. Némelyik vékonyabb, de akadt köztük egészen mély, öreg is. Egyik éjjel úgy döntött, nem alszik. Meg fogja várni a két órát, és megkérdezi, mit akarnak tőle. Mindez bolondságnak hangzott, restellte is magát érte. Egész életében két lábbal a földön járt, és sose gondolta volna, hogy szemmel nem látható dolgokkal kell foglalkoznia. Az van, amit látok és fogok, mondta mérgesen a feleségének, aki reggelit csomagolt a gyerekeknek. Kicsit meg is rémült, mert Miklóst józan szobafestőnek gondolta, aki éjt-nappallá téve dolgozott, hogy mindenük meglegyen. Tízéves házasok voltak, a tény, hogy a férje ilyesmikről beszél, elképesztette. Elmondani még a barátnőinek se merte, nehogy elterjedjen, hogy sármos, korán őszülő párja megbolondult. Inkább óvatosan faggatta, de a férfi rámordult, ha épp nem akart róla beszélni. Reggelente már az első kérdésre robbant, mert a ma is, azt jelentette, hogy igen, ma is jöttek, sőt mintha egyre többen lettek volna.
Azon az éjszakán, amikor erőnek erejével ébren maradt, nem történt semmi. Elmúlt negyed három, majd fél, háromnegyed, és megszűnt agyában a félelmetes zakatolás. A csend lepedője ráfeszült az agyára, és észrevétlenül el is aludt valamivel később. Reggel úgy ébredt, mint akin átment egy teherautó. Mégis elmosolyodott, mert rájött a megoldásra. Nem szabad aludnia. Pontosabban kettő előtt nem. A nap folyamán fütyörészve tett-vett, csak délután jött rá némi kábaság, ami szédülést eredményezett a létrán. Ivott gyorsan két kávét, és estig folytatta. A második és harmadik éjjel már sokkal nehezebben sikerült nyitva tartania a szemét. Kezdett fellélegezni, bár felesége megjegyezte, hogy elég szürke az arca. Rálegyintett.
Negyedik nap délután azonban, amikor leült pihenni abban a puccos házban, amelyben nem is lakott senki, csak befektetésnek vették, de rendbe hozatták, azonnal elnyomta a buzgóság. Fejét a hideg falnak döntve pihent vagy egy órát, mire felriadt. A hangok hívták, és most már nem lehetett különbséget tenni köztük, mintha száz és száz szólt volna egyszerre.
Mit akartok tőlem, kiáltotta, mire a hangok elcsendesedtek. Felállt, megmosta arcát jéghideg vízzel, és folytatta a festést. A választ éjjel kapta meg. Úgy hitte alszik, már maga se tudta. Egy férfi szólt hozzá, aki mintha az ágya szélén ült volna, bár nem látott senkit. Mégis tudta, hogy ott van. Kérte, hogy adja át az üzenetét a feleségének. Jól van, és ne aggódjon, ennyit kellene mondania, és közölte a címét. Pontosan. Az utcát, házszámot, és az emeletet is. Megköszönte, majd átadta a helyét egy másiknak, majd harmadiknak. Miklós nem tudta, meddig tarthatott az egész, de pirkadatkor nem érzett fáradtságot. A címek mind ott sorakoztak az agyában, érdekes módon nem törlődtek, mint az álmai rendes esetben. Mégis hiába kérte őt mind, nem tudott mit kezdeni velük. Ettől a naptól kezdve sorbanállás vagy ülés kezdődött az ágyánál. Lassan úgy megszokta, hogy csak bólogatott, ám nem tett semmit.
Egyik éjjel azonban egy meghatározhatatlan korú hang mintha egészen közel kúszott volna hozzá. Nem a szokásos távolságból beszélt, hanem egészen a füle mellett suttogott. Nem érted, ugye? Miért nem teszed, amire kérünk? Mi nem tehetjük, de te igen! Átjáró vagy… Ilyesmiket mondott, majd elhalkult. Átjáró? Hová és miért? A válaszok pár napon belül megérkeztek. Miklós meglepő nyugodtsággal hallgatta, hogy ő a holtak közvetítője. Sokan vannak, de ezek a lelkek őt választottak. Azt kérték, csak adja át, hogy megérkeztek, hogy az a világ létezik, és minden rendben van. Szíve egyre kevésbé akart kiugrani a helyéből, ahogy megértette, dolga van idelent. Mégis reggel, amikor megpillantotta a feleségét, amint alufóliába szendvicseket pakol, nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg tőle, hisz-e a halál utáni életben. A nő megfordult, megrántotta a vállát, és közölte, hogy úgy tudja, senki nem jött vissza mesélni. Ha lenne valami odaát, biztosan akadt volna legalább egy, aki kijátszotta volna az ottani biztonsági őröket, és visszajött volna. Annyira nem lehet jó a Paradicsom, hogy annak, aki bekerül, ne hiányozna a gyereke, kedvese vagy a szülei. Szóval az egész egy nagy humbug.
Miklós hallgatott. A nő, akit szeretett, aki szült neki két gyereket, és napját egy fodrászatban töltötte, mondta ki, amit a legtöbb ember gondol. Vagyunk, voltunk és elmegyünk, ahogy mindenki. Lehet ezt magyarázni, de a tényeken, hogy a temető tele van, nem változtat semmi. Igen, azok porladó csontok, ám a lélek láthatatlan. Ami nincs, az nem beszél, nem érez, nem is emlékezik. Ezt kellene hinnie, de akkor mik azok a történések, amik éjszakánként előfordulnak. Talán tényleg megbolondult? Vagy annak fokozatában él most? Felvillant előtte az első átadás helyszíne: Pipacs utca 12. Ott lakik az az asszony, akinek örege üzent. Elhatározta egyszer s mindenkorra, hogy utána jár. A város túlfelén volt egy ilyen nevű utca, úgy döntött, megkeresi. Ha nem talál ott senkit, orvoshoz fordul. Így is kellene, de nem mert. Egész délelőtt nehezen ment neki a festés, pedig a karja már az agya nélkül is tudta a dolgát.
Ebédidőben letette a hengert, és kikereste telefonján a pontos címet.Meglepő módon, minden hang üzenete a fejében maradt, nem keveredtek egymással. Kocsija úgy gördült be a keskeny kis utcába, mintha haza érkezett volna. Teste ruganyosan tette, amit kellett. A rogyadozó zöld vaskapu mellett megnyomta a csengőt, és várta, hogy egy mérges kutya megmutassa, ki az úr a házban. Hosszan próbálkozott, de nem jött ki senki. A buja zöld kertet belepte a gaz, a fal tövében, a réseket is meghódították a gyorsan szaporodó gyomok. Bólintott. Szíve mélyén így is gondolta a jelenetet. Megkönnyebbült és már fordult is meg, amikor meghallotta a nőt. Egy idős hölgy állt az ajtóban. Tekintetében óvatosság rejlett. Miklós megrémült. Megtervezte, de nem tudta, hogyan mondja ki, hogy őt egy elhunyt lelke találta meg, és általa üzen. Ilyesmivel nem viccel az ember.
– Kit keres? – kérdezte az asszony. Kutya nem volt a közelben, ha be akart volna törni, nem védte volna meg senki a tulajdonost.
– Jó napot! – válaszolt neki óvatosan. – Nem is tudom, de át kell adnom egy üzenetet.
– Üzenetet? Nekem?
– Igen, úgy gondolom. Tudom, ez furcsa lesz, nem is magyarázkodom, inkább mondom.
– Valami baj van? – ijedt meg az ajtóban álló.
– Higgye el, nem vagyok bolond. Mondom gyorsan, és itt se vagyok. A férje azt üzeni, ne aggódjon, minden rendben vele, odaért.
Az asszony nem mondott semmit. Nem küldte a fenébe, és káromkodni se kezdett. Inkább nézte a hírvivőt, és lassan, puhán elmosolyodott. Bolond, gondolta amaz. Ahogy ő is. Két komplett idióta áll a déli napsütésben és azt hiszi, a Föld kerek, az élet végtelen, és a halál visszafordítható.
– Köszönöm! – szólalt meg hosszú másodpercek múlva. Hangjában szemernyi kétkedés sem volt. – Tudtam, hogy üzenni fog, megbeszéltük. Hatvankét év nem kis idő együtt, aggódtam is érte.
Miklós szeme kikerekedett. Mázsás kő gördült le a mellkasáról. Átadta az elsőt, és elfogadták.
– Mennem kell! – hebegte. Még egy pillantást vetett az asszonyra, akinek arcán olyan boldogságot látott, hogy azonnal libabőrös lett. Megértette. Neki ez a feladata. Ez nem játék. Ő valóban egy átjáró, egy közvetítő, és nem menekülhet ez elől.
A délután folyamán olyan különös erőt érzett magában, olyan mennyiségűt, mint a legjobb időkben sem. Ismeretlen nyugalom simogatta szívét. Helyére került. Oda, ahol dolga van. Éjjel, amikor megint felébredt, már nem tiltakozott. Agya fogadta és elrendezte a címeket és a párszavas üzeneteket. Szinte mindben ugyanaz állt: megérkeztek, jól vannak, és ne aggódjanak értük.
Miklós mosolyogva aludt vissza, és az járt a fejében, hogy senkinek nem mondhatja el. Nem lehet tudatni a világgal, hogy igenis van valami ismeretlen jó odaát. Az emberek megbolondulnának. Maradjon minden a régiben, mert az ő feladata kizárólag annyi, hogy megnyugvást továbbítson, függetlenül attól, hisznek-e neki vagy sem.
Kép forrása: Pinterest
