„Az élet, úgy látszik, reménytelenül összekuszált fonalak szövevénye. Az emberek ide-oda rohannak, ismeretlen erők hatására, és fogalmuk sincs, mi célból: mintha csak éppen a sietség kedvéért sietnének.”
(William Somerset Maugham)
A reggel után nappal, majd este jön, a hétfő után gyorsan péntek, és a tavaszt is túl hamar követi az ősz. Mindig sietünk, és siettetünk mindent. Azt várjuk, hogy a gyerekünk már másszon, utána fusson, majd lecsússzon a csúszdán, és betűket véssen egy vonalas lapra. Majd hirtelen azt vesszük észre, hogy ott állunk a szalagavatóján, vagy elengedjük élete első önálló útjára, amit hónapokon át szervezett… És sorolhatnánk. Mindig, minden pillanatban távolba nézünk, lessük, milyen lesz az idő, mit kell még megtennünk holnap vagy holnapután, és nagy ritkán állunk csak meg a jelenben azt mondva, hű, ez egy csodálatos pillanat volt, és én itthon voltam benne. Ha valami jót kapunk az élettől, nevetést, elégedettséget, sikert, ritkán akarjuk akkor értékelni, amikor megéljük, inkább vissza-visszapillantunk sóvárogva és kijelentjük, de jó is volt. Vajon miért felejtjük el a jelent, amelyben időt kellene szakítanunk arra, hogy jól érezzük magunkat? Elvétve engedjük meg magunknak, hogy kijelentsük, igenis rendben van, hogy élünk és örülünk. Mintha egy átoktól félnénk, de ez nem újdonság, mert a magyar lélek (furán hangzik) mindig is rettegett a pillanat varázsától, gondoljunk csak bele, amikor a legnagyobb vidámság közben valaki biztosan megjegyzi, hogy lesz ennek böjtje. Miért lenne? Miért van az, hogy nem merjük elengedni a rosszat és félünk attól, hogy önfeledten nevessünk? Ha a gyerek képes megfeledkezni térről és időről, ami a gyerekkor egyik legcsodálatosabb velejárója, akkor is így figyelmeztetjük: meglátod, sírás lesz a vége. Pedig csak ugrál, boldog, csillog a szeme, ami nekünk egyre ritkábban. A felnőttkor nem azt jelenti, hogy csak a gondok és a bajok várnak ránk. Természetesen mind tudjuk, mekkora problémákkal, veszteségekkel kell megküzdenünk, de ne higgyük, hogy a gyerekeknél ez másképpen van csak azért, mert nem kell számlákat fizetniük, vagy takarítaniuk. Egyszerűen ők még tudnak hinni a pillanat erejében.
Vajon miért kell nekünk folyton az idő nyomában loholnunk? Valóban annyira fontos, hogy egymillió dolgot éljünk meg felületesen? Miért számít a sok-sok élmény, ha nem emlékszünk arra a varázslatra, amit okozott? Ma, ha elutazunk, nincs időnk megélni a pihenést, hanem városról városra futunk, és hazaérve böngésszük a képeket, amelyeket százával kattintottunk, közben nem vettük észre, hogy milyen illatos volt egy kert, vagy gyík sütkérezett a kövek tetején, de azt se, hogy hangyák meneteltek egy pad karfáján katonás sorrendben. Csak kipipáltuk az újabb tennivalót, látnivalót, és otthon böngésszük a fotókat, hogy hú, de jó is volt nekünk. Biztosan?
Az idő akkor is múlik, ha mi lassítanánk, de önmagunkat visszafoghatjuk még. Amikor a régi után ácsingózunk, abban benne van, hogy azt hiányoljuk, amikor meg tudtunk pihenni egy élményben, amikor tulajdonképpen nem történt semmi. Gyakran azok a legemlékezetesebb pillanatok, amikor nem zsúfoltuk össze a történéseket, hanem rácsodálkoztunk valamire, ami megérintett bennünket. A kevesebb több, szokták mondani, és való igaz. A régmúlt idők azért adtak többet, nem halmozni akartunk bármit is, hanem elmerülni egy-egy tekintetben, ölelésben, szerelemben, és eszünkbe se jutott, hogy ezt mások, idegenek tudomására kellene hozni. Amit megéltünk, annak titka, szépsége a miénk maradt.
Ideje lenne hát megállni, nagy levegőt venni és megérteni, hogy az élet nem egy futópálya, ahol teljesíteni kell a távot. Inkább legyen egy mező, ahol, ha elfáradunk, leülhetünk, és nézelődhetünk… Milyen nehéz ezt tenni! És mégis muszáj lenne…
