Sokan úgy hiszik, ha nem lettek művészek, sztárok vagy világutazók, akkor lemondtak önmagukról. Pedig az álmok, ahogy mi magunk is, változnak, átalakulnak. Néha meghalnak, de sok esetben csak pihennek. És ha csend lesz bennünk vagy körülöttünk, újra megszólalhatnak.
„Amikor kislány voltam, mindig táncoltam!” – mondja Bella, aki negyvennégy éves, két gyereket nevel és egy logisztikai cégnél dolgozik. Munkája pontos, de nem sok kreativitást igényel. Napi nyolc órában táblázatokat tölt ki, megrendeléseket egyeztet, problémamegoldása kiváló, mégse érzi, hogy a helyén lenne. Valami hiányzik, ami nyomasztja…
„Régen fodros szoknyákban pörögtem és még leckeírás közben is a lábam a tánclépéseket gyakorolta. A fellépéseken sose izgultam, mert tudtam, hogy jó vagyok, és imádtam minden pillanatát. A szüleim mosolyogtak, biztattak, én pedig szárnyaltam. Mindez az érettségiig tartott, amikor már nem hagyták, hogy ilyen bolondság töltse ki az életem. Kell egy értelmes munka, egy olyan pálya, ahol pénz van, mondta apám. Nem tudtam ellenkezni vele, mindig is az ő szava döntött. Mostanában, amikor elcsendesedik a ház, gyakran gondolok arra a kislányra, aki boldog volt. Vajon csalódott bennem? Vajon szomorú azért, hogy nem voltam kitartóbb és nem hajtottam az álmaim?”
Ez a kérdés sokakban ott motoszkál. Vajon mit szólna gyerekkori énünk a maihoz? Vajon megtagadtuk és elfelejtettük már, kik és mik akartunk lenni, vagy álmaink más hangon szólnak már hozzánk? A sóvárgás fájdalmas visszanézés. Azt súgja, elrontottad, elszalasztottad. Az emlékezés azonban lehet gyengéd is. Azt suttogja: még nem késő! Találj új utat a régi mellé. Egyszer még összefonódhatnak.
„Azt hittem, egy világhírű banda tagja leszek.” – meséli Péter. Most negyvenhat éves, két fia van és egy lakótelepi lakásban laknak. Felesége tanítónő, ő pedig egy elektronikai cég raktárában dolgozik. Nem panaszkodik, szereti és érti a munkáját. De ha valaki feltenné neki a kérdést, változtatna-e, ha visszamenne az időben, hallgat. Persze, mondaná legszívesebben, de aztán eszébe jutnak a gyerekei.
Zenekarával kis klubokban léptek fel, a közönség szerette őket. Együtt kelt, együtt feküdt a zenével. Hajnalokig muzsikáltak, sokat csajoztak, és majdnem elhitte, hogy befutnak. Erre a dobos kivált, elment külföldre, az énekest meg elcsábította egy menő banda. Gitárja a szekrény tetején porosodik, időnként leveszi, megsimogatja, és fáj a szíve, mert egyik gyereke se muzikális. A barátai megmosolyogják, ha régi kalandokról mesél nekik, és egyre inkább sajnálja, hogy nem indult el egy versenyen sem, pedig a gitározás mellett kiváló az énekhangja is. Nem volt bátorsága hozzá. Ma már lenne, de késő…Így esténként, amikor mindenki alszik, csendben játszik magának a kis szobában, ami egy gardrób, mégis csodásan érzi magát tőle.
„Manapság nem álmodom a zenéről és a színpadról. Játszom magamnak, olykor írok egy új dalt, de látom, hogy a feleségem nem díjazza. Engem viszont örömmel tölt el – mondja.”
Vajon hol vagyunk mi, akik felnövünk, megváltozunk, ahhoz a gyerekhez képest, akinek csillogott a szeme, aki rúgta bőrt, és Messinek hitte magát? Hol van az a kislány, aki az űrbe készült, de csak a reptérig jutott, és hol vannak azok a szívek, lelkek, amelyek fellobbantak, majd kihunytak, mert a parazsat nem táplálta semmi? A gyerekkori álmok tele voltak hittel és reménnyel, mert nem tudtuk, hogy van, ami nem lehetséges. De az idő múlása megtanította, hogy vannak korlátok, hogy léteznek határok időben, térben, pénzben és társadalmi lehetőségekben is.
Ez a tanulás fájdalmas, mert közben elveszítünk valamit, amit tisztaságnak hívunk. Kis, álmodozó énünk ráébred a valóságra, és ennek szomorúságát nem könnyű megélni. Mégse mondhatjuk, hogy nincs értelme visszanézni, emlékezni. Bár nem tudjuk visszaszerezni, ami elmúlt, de legalább mertünk álmodni.
És persze ma is feltehetjük magunknak a kérdést: esetleg máshogyan, más formában, de lehetünk még azok, akik szerettünk volna lenni? Nem biztos, hogy erre azonnal nemmel kell felelnünk. Ha nem is lehetünk tengerbiológusok vagy épp űrhajósok, azért még tanulmányozhatjuk a csillagokat, az eget és a tengereket is. Belső térképünk majd elirányít bennünket olyan helyekre, ahol mosolyogva tekinthetünk szét, mert mégis csak otthonra találtunk. Lélekben és akkor, amikor akarjuk.
Kép forrása: Pinterest
