A Mara-szindróma arról szól, hogy a nők legyenek bármennyi évesek, bármilyen műveltek, okosak, intelligensek, mindig bedőlnek a szép szavaknak. Egy férfi legyen bár slampos, öreg, csúnya, ha jó szövege van, gyakorlatilag minden nőt megkaphat. Azt gondolják kedves hölgyek, hogy ez tévedés? Nézzünk csak szét a magunk portáján, és álljunk meg egy pillanatra!
Hányan kaptak ma otthon dicséretet? Hányuknak mondták, hogy finomat főzött, csinos a ruhája és szép a haja? Vajon hány nővel közölték, hogy miatta érdemes felkelni, miatta süt szebben a nap, és a mosolyától elolvadnak? Na, ugye! Szavak, szavak, de kellenek…És ha azt gondolják, hogy mindez mese habbal, gondoljanak csak arra, hány meg hány kéretlen üzenet érkezik önökhöz Törökországból, Indiából, Amerikából és Ausztráliából, de mondhatnék simán európai országokat is. Vegyük csak szemügyre, kik és mit írnak. Mert írni könnyű… És nem jár semmivel.
A mostani történetem szereplője Mara, aki hatvanhárom éves, tehát finoman szólva nem tini, nem mai csirke, látott már karón varjút, nem is egyet. Elfogyasztott már egy férjet, szült két gyereket, a válása után tartott szeretőt, aki semmilyen módon nem volt hozzá illő. Idősebb is volt nála, igénytelenebb, trottyos tréningnadrágban flangált a lakótelepen, és a boltban is, és a fogai is olyan sárgák voltak, Van Gogh kölcsönkérte volna a színt a napraforgóihoz.
Mara nyugdíjazása előtt egy irodában dolgozott nap nyolc órában, intézte a háztatást, nevelte a gyerekeket, és élte hétköznapi, unalmas életét.
Miután férjétől különvált, szerzett magának egy szeretőt, isten tudja miért a fent említettet, akivel éveken át se veled, se nélküled kapcsolatban volt, ugyanis a sárga fogú, trottyos férfi megcsalta őt egy fiatalabbal. A fiatalabb azonban nem vetette meg a piát, így érthetetlen volt Mara számára, hogy az ötvenes, alkoholista nő mivel jobb nála, de a férfinak ő kellett. Miután vége lett a kapcsolatnak, úgy igazán, nem két hétig, Mara fogyni kezdett, és pár hónap alatt olyan csinos lett, mint lánykorában. Természetesen fotókon be is mutatta a változást, mire megindult a lavina. Jöttek az üzenetek a világ minden pontjáról. Felvetődik persze a kérdés, hogy Kanadában, Bulgáriában és Portugáliában vajon a férfiak arra várnak, hol találhatnak olyan nőt, akire lecsaphatnak? Vajon mire számítanak? Nem nősülni akarnak, az már biztos. Valószínűleg unatkoznak.
És Mara, aki okos, rátermett, talpraesett asszony boldogan meséli, hogy mennyire szép leveleket kap. A pakisztáni orvos azt írja neki, ő élete napsugara, és már azért is boldog, hogy láthatja Marát. A török ügyvéd szerint bearanyozza a napját, és folyton rá gondol, nagyon jó lenne, ha egyszer találkozhatnának, mert így messziről is szerelmes belé. És a levelek, a levelek garmadával érkeznek. Mara boldog, és közli, hogy mennyire szép karácsonya volt, mert főzni, sütni nem kellett neki, és mégis jöttek a szebbnél szebb bókok. Amikor döbbent arccal hallgatjuk, azt feleli, neki ez jó. Próbáljuk elmagyarázni, hogy ez nem a valóság, mire legyint, és kedves arccal közli: értsétek már meg, ezek az emberek valóságosak, csak messze élnek! Erre mit lehet felelni?
A szép szavakkal jól lakik.
Neki jó érzés, hogy ennyi figyelmet kap, van, aki verset is ír hozzá. Hiába próbáljuk megértetni vele, hogy a nem tud semmit a világ másik végén élő idegenről, legyint. Dehogynem! Az egyiknek nyaralója van itt meg itt, a másiknak két lánya, a harmadiknak a fia katona, és sose evett bejglit, a negyedik karácsonyfája betölti a szobát (képet is mutat, és lám, egy csodaszép fa valami ingyenes feltöltő oldalról). Tehát vannak, és mind őt akarják. Hízelegnek, kedveskednek, és ő jól érzi magát ettől.
Igen, találkozott már élő személlyel is a szomszéd városból,is, de ő nem jött be neki. Képzeljük csak el, nem úgy nézett ki, mint a képeken. Ez mekkora átverés! És utána is amikor hívta, hol a kertben volt, hol bealudt, vagy épp sok dolga akadt, és nem tudta felhívni őt. Mik vannak! Merthogy ezek a férfiak ilyenek, hazudnak és ez borzasztó.
A hangja méltatlankodó, tekintete haragos, ám ha a chatpartnereire terelődik a szó, mosolyogni kezd. Nem, azokkal nincs gond. Cukik, érdeklődők, azok aztán tudnak bókolni, és minden nap meglepik virtuális virággal, csokival vagy kedvességgel.
Hatvanhárom éves, és a virtuális világot valóságként éli meg. Semmi nem számít neki, csakhogy szép szavakkal kábítsák.
Hát nem így vagyunk mi, nők legtöbben? Ha nem sokat tesznek értünk, nem bánjuk, csak hazudjanak nekünk, ámítsanak, kábítsanak, mert az jó érzés. Nem a férjünk, párunk, arról rég leszoktunk, hanem bárki, aki majdan egyszer felvidámítja a napunkat.
Mara boldog. Hazudnak neki, és ettől jobb a napja. Hányan meg hányan szenvedünk Mara-szindrómában kedves fiatal és nem fiatal hölgyeim? Ugye, hogy a szavak jobban számítanak, mint gondolnánk?
Kép forrása: Pinterest
