A rossz munka szüleim házában nem a rosszul elvégzett munkát jelentette. Ez a kifejezés fedte, de csak félig a szellemi munkát. Aki nem kapált, nem gazolt, nem cipelt zsákokat vagy nem foglalkozott háziállatokkal, az gyakorlatilag nem14 dolgozott. Irodában ülni, könyvelni, tanítani, színészkedni, urambocsá’ énekelni nem jelentett fizikai erőt igénybe vevő tevékenységet, ezért semmibe vették.
Otthon szokás volt leszólni a tanult embereket, hát még azokat, akik nem a szántóföldeken szenvedtek. Ezért pláne nehéz volt megérteniük, hogy nagyobbik gyerekük, lány lévén tovább akar tanulni általános után. Nem örültek, nem támogattak, de hagyták. Így is nagy szó volt, hogy kidobták a pénzt az ablakon, mert annak érezték a nap minden percében a rám költött kollégiumi és egyéb díjakat. Nem mintha nem tanultam volna jól. Az cseppet sem érdekelte őket. Nem voltam számukra elég falusi. Ez viszont sértő volt. Nagyobbacska koromban kivittek a földekre, kezembe nyomták a kapát, és megmutatták, melyik a gaz. Némelyik gaz viszont nagyon hasonlított a fiatal kukoricára. Így nem tudtam eldönteni, kikapáljam-e vagy hagyjam. Folyton kérdezgetni nem lehetett, mert akkor a többiek nem haladtak.
Sok baj volt velem. Nem tudtam a megfelelő szögben hajolva gazolni, ugyanis egy idő után fájt a hátam. Elvileg tilos volt fájnia, hisz fiatal voltam, semmi bajom nem lehetett. Az apró gyomokat, amelyeket nem lehetett kapával elérni, lehajolva kellett kiszakítani a földből, persze gyökérrel együtt. Én viszont sokszor leguggoltam, szintén a már említett hátfájás miatt. Ezért mindig leszidtak. Ez úri mód, és mi nem élünk úgy, mondta anyám. Ha le kell hajolni, hajoljak le, ne kíméljem a derekam, nem szakad le. Elvégre 14-15 évesen az ember ereje teljében van. Az, hogy neki már folyton fájt, nem érdekelte, guggolni nem lehetett és punktum.
A gimnázium évek nyarain, már június elején tudtam, hogy elkezdi mondogatni anyám, és nem sokkal később apám is, hogy menjek a TSZ földjére cukorrépát egyelni vagy a már említett kukoricát kapálni. Amit keresek, az az enyém lesz, nyugtattak meg, de én nem nagyon vágytam az ilyesféle keresetre, bár egyéb zsebpénzt nem kaptam soha. Úgy képzeltem, hogy én majd a nyarat végigolvasom a szobában vagy kerti fák alatt, közben meg ábrándozok messzi tájakról, meg a szerelemről. Elvégre pihenni is kell. Húztam, halogattam a dolgot, de apám szigorú tekintete nem engedett békésen olvasni. Minden nap elhangzott, hogy lusta vagyok, életképtelen, és azt hiszem, hogy tanulással majd megváltom a világot. Így megérett a döntés. Vöröshagymát kellett betakarítani. Még soha nem láttam hagymaföldet, el sem tudtam képzelni, hogy mit jelent tíz-húsz hektárnyi vagy akármennyi. Kertünkben volt, de ott nem okozott gondot a fonnyadt szárral együtt kikapni a földből.
Hajnali ötre kellett menni. A munka tizenhárom órás volt. Soha életben olyan hosszú napot nem éltem meg. Egész nap túrtam a földet, hajlongtam a napon, kapartam ki a földből a fonnyadt szárú hagymákat. Este hatkor a tizenhat éves kamasz testem és lelkem majdnem belehalt a munkába. A körmöm olyan koszos és repedezett volt, mint még soha. Alig bírtam kiegyenesedni. Aznap este nem volt nehéz megfogadnom, hogy még nagyobb igyekezettel fogok tanulni, mert ez nem nekem való.
Apám legyintett, és anyámra nézve elkönyvelte sikertelenségem. Egy hétig pokoli izomlázzal küszködtem. Következő évben jött a cukorrépa kapálás. Nem ment, mert nem tudtam elég figyelmesen ritkítani.
A harmadik évben sehogyan sem akartam már próbálkozni, gondoltam, ott egye a fene a zsebpénz, én nem dolgozom a földeken, az biztos. De nyár elején könyvek érkeztek a vegyesboltba. Az önkiszolgálóba, ami valaha a falusi plázát jelentette. Magyarul íródott könyvek, amelyeket én meg akartam szerezni. Nem volt gyakori felénk az ilyen luxus. Mondhatná erre valaki, hogy meg kellett volna kérnem anyukám, biztosan örömmel vette volna ezen kívánságom. Ez nem így volt. A könyv haszontalan holmi volt, arra dolgos családban nem költenek. Ezt tudta mindenki. Így maradt az a nyüves cukorrépa. Egyelni kellett. Én még előtte sose láttam fiatal cukorrépát, így komoly gondot jelentett, hogy rájöjjek, hogy a vékony és vastag szálak együtt képeznek-e egyet vagy netán többet a logika szerint.
Egyetlen nap után nem kellett többet mennem, mert szóltak apámnak, aki traktoros volt a szövetkezetben, amit mi csak Zadrugának hívtunk, hogy köszönik, jobb munkaerőre vágynak. Apám nagyon haragudott. Szégyent hoztam a fejére, mondta. És ne higgyem, hogy ennyivel megúszom. Maradt még a kukoricacímerezés. Most hogy ezt leírom, már nem is vagyok benne biztos, hogy az ugyanabban az évben volt. De az biztos, hogy magkukoricáról volt szó, és haladni kellett a sorban és szinte mindegyikből ki kellett húzni a címert. Ennél egyszerűbb nincs is, gondoltam én. A pénz, mint motiváló erő ott lebegett előttem, főleg könyvkabátba öltözve. A baj ezzel a majdnem mindegyik kifejezéssel volt. Honnan tudjam, hogy mikor kell otthagyni az a seprűs vackot, és mikor kell kihúzni? Ez nem volt egyértelmű a számomra.
Másnap reggel, amikor egy traktoros pótkocsin kizötyögött a banda napszámba, akkor estem kétségbe.
Húzni, de úgy, hogy ne szakadjon bele, mondta egy férfi haragosan. Ki tudja, mi baja volt, de már hajnalban utálta az embereket. Nos, esős párás este után, ha nekiáll reggel rámarkolni az ember lánya, kicsúszik a kezéből. A vizes kukoricalevél igen éles, de azt akkor még nem sejtettem. Olyan, mintha egy lappal vágná el a kezét az ember. Azt se mondta előre senki, hogy időre kell csinálni vagy teljesítményre (szóval gyorsan), és ha többet hagysz benne, mint amennyit lehet, akkor nem kapsz semmit. Egy-egy még ki se nőtt, csak kis levélkéje látszott, úgyhogy igen könnyű kihagyni. Pokoli meleg volt, árnyék semmi. Elkezdtük.
Kilenckor volt reggeli. Addig jól bírtam. Vagyis tettem, ahogy jónak láttam. A haragos szólt, hogy figyeljünk jobban, mert aki többet hagy ki a kelleténél, az megy haza fizetség nélkül. Összeszorult a torkom, mert a szégyen sokkal rosszabb volt, mint az, hogy nem kapok pénzt. Apám a szemével is tudott ölni és tudtam, hogy én elé nem kerülhetek, mert egy életen át elásom magam, és tudni fogja, hogy nem vagyok jó még egy ilyen egyszerű dologra sem.
Amitől rettegtem, természetesen bekövetkezett. Úgy tizenegy tájékán megállt mellettem a haragos és megkérdezte, minek jöttem? Mondtam, dolgozni. Erre annyit mondott, hogy órák óta jár utánam és végzi a munkám. Menjek csak szépen haza és csináljak otthon valamit. Mosogassak, az tán menne.
Akkor még elnyomtam a sírást. Kigyalogoltam a föld végére. A faluig volt vagy öt kilométer. Szedtem a sátorfám és egész úton keservesen siratva a szerencsétlenségem, hazakutyagoltam. Anyám kinevetett. Azt mondta, tudta, hogy ez lesz. De én apám szemétől jobban tartottam, mint minden szótól. És ahogy az faluhelyen lenni szokott, ő már mindent tudott, mire hazaért. Nem szidott meg. Talán nem is mondott semmit. De én tudtam, hogy csalódott bennem és ez mindennél jobban fájt. A falusi lány, aki minden munkában csődöt mond… Gyötrelmes volt a tudat.
Viszont a következő nyáron szüleim már nem emlegették a munkát. Látták, hogy reménytelen eset vagyok.
Maradt a tanulás és az olvasás, ami természetesen nem volt értékes a fizikai munka viszonylatában.
fotó: Pinterest
