Milyen is a jó szülő? Kapásból azt mondhatnánk, hogy aki figyel a gyereke testi-lelki szükségleteire, törődik vele, meghallgatja, enni ad neki, igyekszik olyan körülményeket és lehetőségeket biztosítani, amelyek közt biztonságban és kényelemben érzi magát. A jó szülő szereti a gyerekét, és ezt ki is mondja és mutatja, de úgy, hogy nem a külvilág felé közvetíti, hanem épp afelé, akinek szól.
Természetesen nem általánosíthatunk, de ahogy mindenben, ebben is nagyon megváltoztak az arányok.
A tapasztalat mást mutat, mint amit a közösségi oldalak vagy az egymás közötti csevegés. Nagyon nehéz elhinni, hogy egyes szülők igen hamar elengedik a gyerekeik kezét. Egyszerűen nem figyelnek rájuk, és ez nem abban nyilvánul meg, hogy nem adnak nekik enni, hanem pl. az öltözködésben, itt kisgyerekekre gondolok, akik még nem tudják felmérni, milyen a megfelelő ruházat. Vagy hagyják őket kedvük szerint bármit enni, inni és nem pihenni, amire nagy szükségük lenne.
Ha a szülő siet, kapkod, akkor a gyerek is örökös feszültségben lesz, hisz nem állnak meg egy pillanatra se. Sokan úgy hiszik, akkor tartalmas egy nap, ha ezer dolgot belesűrítenek, miközben a gyerekeknek se idejük, se lehetőségük nincs feldolgozni a látott és hallott dolgokat. Állandó zsúfoltságban és nyugtalanságban élnek, mert oda kell érniük a szakkörökre, zeneiskolába, informatika foglalkozásokra, nem beszélve a mindenható nyelvről (létszükséglet!), amelyet bár egyre többen tanulnak Magyarországon, egyre kevesebb látszata van. A dalszövegek és játékok a neten nem jelentenek alapos tudást. A 21. században a beszédnek van a legfontosabb szerepe, míg nálunk ez megy a legkevésbé.
Oly sokszor tapasztalhatjuk, hogy a szülők egy része megveszi a drága iskolatáskát és egyéb felszerelést, majd egy hónappal később már nem érdekli az iskola, pl. a tolltartó tele van apró, használhatatlan ceruzákkal, nincs vonalzó, radír, ragasztó, és nem is pótolják, úgyis elveszne…
Az első osztályban a legtöbben azért szenvednek az írással és olvasással, mert nem gyakorolnak otthon. Nincs rá idő és kedv se, majd az iskolában, hiszen az a dolga a gyereknek. Mindenki tudja, mennyire nehéz egy hosszú nap után leülni és érdemben foglalkozni a fáradt kisdiákkal, de elengedhetetlen. Ha nem sikerül, akkor nem fog jól olvasni, írni, és senki nem érti, miért.
Gondoljunk csak bele, hogy egy 25-30 fős osztályban, de kisebb létszámúban is, hogyan férne bele, hogy mindenki sorra kerüljön megfelelő ideig? Lehetetlen. Ha nincs hozzá otthoni segítség, akkor a gyerek elveszik. Persze hogy könnyű rávenni, hogy gyakoroljon, hiszen inkább telefonozna (a labdázást, kerékpározást szinte említeni se érdemes!), de amíg ez a rendszer működik nálunk, addig nem sírhatunk a finn után. Pontosabban jajgathatunk, de a tananyag nem változik, nem alakítja át senki a gyerekek igényeinek megfelelően. Ezért az a gyerek, aki nem kap a családban segítséget, akinek és akivel nem olvasnak, nem beszélgetnek, LEMARAD. Hibáztathatunk ezért bárkit, a lényegen nem változtat.
A gyerekeknek szüksége van pihenésre, játékra és közös időre is. A jó szülő igyekszik megadni nekik ezeket, és fel nem fogja, hogy mások nem ezt teszik. De nézzünk csak szét! Igen sokan elengedik a gyerek kezét, tegyen, amit akar, mert így kényelmesebb a szülőnek. Ő is fáradt, kedvetlen, anyagi gondjai vannak, de akkor is ő vállalta a gyerek(ek)et, ő akarta világra hozni, tehát nem mondhatja, hogy bocs, de egyél, amit akarsz, csinálj, amihez kedved van, mert nekem nincs kedvem hozzád. Mondhatja, de ez nem a jó szülő ismérve.
A mai világban a túltutujgatott gyerekek ellentéte az elhanyagoltak jókora tábora. Az elsőbe azok tartoznak, akik még a szelet is elfordítanák, nehogy arra fújjon, amerre a gyerekük jár. Az iskola, óvoda küszöbéig viszik a csemetét, és nem hiszik el, hogy képes rosszat tenni, mondani vagy viselkedni. Megkímélik minden olyan feladattól, amit már rég meg kellene csinálnia, és szolgamód ugrálják körbe. Ezzel egyenes arányban nevelnek fel egy lusta, vágyak nélküli kényurat, aki nem érti, hogy az eredmények nem hullanak az ölébe munka nélkül, ahogy a pénz se később.
A másik véglet azon szülők garmadája, akiknek van gyerekük, de minden fontosabb, mint a családjuk. Elsősorban a munka, az énidő, a társaság, a szórakozás, a pihenés és az elképesztő nemtörődömség teszi ki napjaik nagyrészét. Az a jól van az úgy-típus, aki szerint fel lehet nőni úgy, hogy nem olvasnak, nem gondolkodnak, elvégre lehet kérdezni, bármit, bármikor. Mindennél fontosabb nekik, hogy a világból pletykákat gyűjtsenek, hogy megtudják, Indiában volt-e vonatbaleset, és a kereskedelmi tévékben ki kit ócsárolt, csalt meg vagy ki kivel feküdt le. Sajnos, ennek abszolút divatja van, és a tévék rá is dolgoznak, mert a primitív, ócska műsorok kikapcsolnak, nem késztetnek gondolkodásra, így nagy keletjük van.
Bizonyára sokan keménynek érzik ezeket a szavakat, hiszen kimondják, amit nem akarunk hallani, mert fájdalmas és valós. De ha kicsit körbepillantunk, és beszélgetünk a barátainkkal, szomszédainkkal, akkor rájöhetünk, hogy ez sajnos a létező valóság.
Mindeközben gyerekeink nőnek, fejlődnek, alakulnak, ahogy tudnak. Sajnos nem csodálkozhatunk azon, ami most történik, mert nem ők a hibásak. Ők beleszületettek valamibe, amin nekünk, felnőtteknek kell változtatni. Mi szabhatjuk meg a határokat, mi adhatunk igazi törődést, figyelmet, mi kérdezhetjük meg, hogy vannak, fáj-e szívük valamiért? Ha szülők lettünk, akkor kutyakötelességünk magunk elé tenni azokat, akik a mi akaratunk, vágyunk és szeretetünk következményeként jöttek világra.
Legyünk önmagunkhoz mérten elég jó szülők, még akkor is, ha a világ rohan és az információdömping olykor betemet minket.
Kép forrása: Pinterest
