A hétfő mindig hétfő. Lehet szeretni vagy utálkozni már kora reggel, a hétfőt nem érdekli. Az esőt sem, és a madarakat sem, akik képesek a leglehetetlenebb körülmények között is csicseregni. Néha már azt gondolom, veszekednek. Figyelem őket az ablakból, semmi kedvesség nincs a szemükben. Az egész fejük gonosz. Pláne a szarkáké. Azok alattomosak is. Simán beleesznek a macska tápjába, aki nem mer közeledni, csak messziről lesi őket. Érzem a dühét. Biztosan ki fogja tölteni a verebeken, akik a szarkák után sorakoznak a reggelihez.
Addig figyelem őket, amíg itthon vagyok. Amíg maradhatok. Tudom, hogy lesz majd egy pillanat, amikor mennem kell, de még van némi időm. A „nincs időm” frázis egy hete új értelmet kapott. Mert nekem mostantól valóban nincs elég időm. Nem a szerelemre, a pihenésre vagy netán a takarításra. Nekem az élethez való napjaim fogynak el rohamosan. Volt egy bizonyos készlet, amelyre nem figyeltem, és szórtam meggondolatlanul, most meg nem látok a doboz fenekére, de azt tudom, hogy kifogyóban van.
A múlt hétfő óta vagyok tisztában azzal a kifejezéssel, hogy az idő véges. Milyen jó, hogy az ember ezeket nem érti korábban!
Állok a zuhany alatt és ki tudja, mióta folyik rám a víz. Már hideg, reszketni kezdek, de nem mozdulok, csak hagyom, hogy a vízcseppek bőrömre fagyva kiürítsék az agyamat. Amikor már nem bírom tovább, elzárom a csapot és törölköző után nyúlok. Úgy remeg a kezem, hogy alig tudom megfogni. Magamra tekerem, és a fotelba kuporodom.
Negyvenegy éves vagyok, sovány, barna, két gyerek anyja és mellrákom van. Csomót találtam a mellemben. Nem vizsgálgattam magam, dehogyis figyeltem én ezekre a jelekre. Annak biztos tudatával, hogy velem sose fordulhat elő, eszembe sem jutott, hogy kibabrál velem az élet. Az egész fájdalmasan szemét dolog. Egy éve még könnyebben megértettem volna, de most, amikor minden jól alakul, nem tudom felfogni. Tavaly ilyenkor mélyponton voltam, mert Alex akkor jelentette be, hogy fél évvel a válásunk után újra nősül. Ez eléggé megütött, mégis segített abban, hogy túljussak rajta.
A gyerekek úgy viselkedtek, mintha ez lenne az élet rendje, vagy csak elfogadták, mert nem tudtak változtatni a helyzeten. Aztán lassan rendeződött minden. Kisebb lakásba költöztünk, Léna is megbocsájtotta, hogy új iskolába kellett átíratnom. Beállt a rend, Alex vitte-hozta őket, ahogy tudta. Ha csak tehette, vásárolt nekik segítve a mindennapi költségvetésemet. Korrektül bánik velük a mai napig, elvégre a gyerekei.
És most, amikor végre kidughattam volna fejem a vízből, amikor végre nem szakadt meg a szívem naponta kétszázszor, kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Vajon az a nyomorult rák honnan tudta, hogy épp most kell jönnie? Vajon a testem miért nem mondott nemet és tiltakozott? Nyugodtan közölhette volna, hogy figyelj, te barom, ez a nő már jobban van, kezd magához térni, hagyd őt békén. Megérdemelné. Ehelyett beengedte.
Végigtapogatom magam sokadszorra és nem hiszem el. Az a valami ott van. Nem nagy, de érzem az ujjaim közt. Valami, aminek nem kellene ott lennie. Ez a szörnyeteg pedig nem más, mint a halál.
Negyvenegy vagyok, nem akarok vele dacolni, persze bólogatni sem. Azt akarom, hogy a nap nekem is süssön, izzadjak a negyven fokban, vagy panaszkodjak nyakra-főre, hogy narancsos a lábam, hangyák vannak a fürdőben vagy, hogy minden pasi idióta. Ehelyett semmi a világon nem fontos már, csak az a csomó, ami a bal mellemben növekszik. Nem is tudom, hogy növekszik-e, csak úgy képzelem.
Senkinek nem mondom el. Azért hallgatok, mert nem tudok róla beszélni. Még orvoshoz sem mentem el. Nyár van, valószínűleg szabadságon van. A gyerekek az apjukkal nyaralnak. Meg Anitával, akit kedvelnek. Megértem őket. Abban a nőben nincs egy szemernyi aggodalom sem. Mindig mosolyog, és nincs olyan pillanat, amikor felhős lenne a szeme. Különleges természettel áldotta meg a sors.
Rosszat mondani róla alig tudok. Lehet, hogy én is őt választanám, ha férfi lennék. Mellette egyszerűbb az élet. Én az ellenkezője vagyok. Folyton aggódom, és ha ideges vagyok, rendet rakok a lakásban. Emiatt patikatisztaságú mindenünk, és közben fogyok. Vagy ez már a betegség miatt van? Nem tudom. A neten írnak mindenfélét.
A mellrák gyógyítható.
Egy hete az életem része. Az első két napban nem sírtam. Nem jöttek könnyek a szemembe. Sokkot kaptam. Aztán szétbőgtem a szemem és nyugtatót vettem be. Már hónapok óta nem volt rá szükségem. Jobban voltam. Amióta kimondtuk a válást, napról napra erősebbnek éreztem magam. Talán mert rájöttem, hogy gyerekeim apját gyerekeim apjaként szerettem. És ez nem elég senkinek. Nem veszekedtünk, nem martuk le egymásról a bőrt, inkább hagytuk, hogy a tűz kialudjon. Csendesen romlott meg minden, mint a pulton felejtett tej. Észrevétlenül ette be magát a megszokás, amely alattomosabb, mint bármilyen betegség. Én bírtam, Alex nem. Ő másra vágyott, megkapta. Én nem vágytam semmire, így is lett. A testem azonban nem úgy reagált, ahogy a lelkem.
Nem tudom megérteni, hogy miért? Miért akkor, amikor már lehetne jobb? Talán még lenne reményem találni valakit, aki elfogad két gyerekkel és netán szeret. Ez a sok talán feldühít. Nekem most nincs szükségem egy szemernyi bizonytalanságra sem. Mindent ezer százalékban tudnom kell.
Vajon a halállal lehet beszélgetni? Lehet-e egyezkedni? Azt mondani neki, hogy jó, jó, tudom, hogy te vagy a főnök, de tudnál egy kicsit később jönni? Főzök egy kávét, aztán beszéljük már meg rendesen ezt a dolgot. A másik fotelba ülj, az kényelmesebb. Ez hazugság lenne, de nem akarnám maradásra bírni, ezért oda ültetném, ahol nem tud elterpeszkedni.
Két gyerekem van, az életem fonala meg rövid, a rohadt életbe, vegye már észre! Nem igaz, hogy épp rám van szüksége. Haljon meg, aki öreg és eleget élt! Haljon meg az, aki nem akar tovább élni! Akinek fájnak a percek.
Én még tervezek. Mindenekelőtt egy nyaralást Egyiptomba. A piramisokat látnom kell. Nem érdekel, hogy büdösek a tevék, ahogy valaki mondta egyszer. Nekem most nem büdös semmi. Minden egyes oxigéncsepp illatos lett, mindet akarom, mert még lehet. A nyomorult életbe!
Miért én? Ezt a kérdést nem mertem eddig feltenni. Az jár a fejemben, hogy egy válasz van rá: miért ne? Az út mindenkinek a vég felé vezet. Csak kinek gyorsabban, kinek kacskaringósabban. Az enyém egy hete lehet, hogy kiegyenesedett?
Már nem reszketek. Megszáradtam. Érzem, hogy egy ér lüktet a halántékomon. A gyerekek Zakynthoson. Nem sokára bejelentkeznek. Fel kell öltöznöm és talán feltehetnék egy kis sminket. Igen, így itthonra. Sápadt vagyok, és nem ettem tegnap óta.
Nem akarom, hogy kihulljon a hajam! A hajam a legszebb rajtam. Selymes, hullámos, barna. Sokat törődöm vele. Itthon egyszerűen copfba fogom, de ha dolgozni megyek, mindig szabadon hagyom. Nyáron a nap vöröses árnyalatot fest bele. Nem akarom elveszíteni. A mellemet sem. A perceket sem. Az életemet sem.
Ez viszont nem érdekli a Kaszást. Azonban ő nem ismer engem. Nem tudja, hogy egyszer már haladékot adott. Elfelejtette. Én tudok alkudozni. Gyerekként már közel kerültem hozzá, de akkor is győztem. Most sem lesz másképp.
El akarok utazni Egyiptomba. Fel akarok ülni egy büdös tevére. Felállok. A törölközőt a fürdőbe viszem. A tükör előtt megtorpanok. Testem vékony, dús hajam mellett talán még vékonyabb. Nézem magam. Apró melleim még a helyükön. Minden porcikám úgy van, ahogy lennie kell. Csak a szemem üres.
Felöltözöm, kikeresem az orvos számát, és míg a gyerekekre várok, felhívom. Azonnal felveszi. Azt mondja, délután vár. Nem lesz semmi baj, közli.
Én hallgatok, ő elköszön. A gépem váratlanul életre kel, és a skypon meglátom barnára sült gyerekem, aki egy kagylót mutogat.
– Szia, kicsim! Ez gyönyörű! – kiáltom. – Képzeld, jövő nyáron Egyiptomba megyünk!
Elvigyorodik.
– Léna fél a múmiáktól! – közli.
Én meg a tevéktől, de ezt be nem vallom.
fotó: Pinterest
