„Megrántom a vállam. Nem az én dolgom. Mindannyian változunk. Egy dologra azonban fény derül: nem önszántából vert át, és ez kissé megnyugtat. A helyzete azonban nem.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Nem megy ki a fejemből Lilla arca. De nem tisztem megmenteni, ha akarnám, se tudnám, mert ez az ő élete. Nem lehet elvárni senkitől, hogy utánunk nyúljon és kiragadjon bennünket az általunk kavart szarból, ha mi nem akarjuk igazán. Tulajdonképpen azt sem tudom, akarna-e ő változtatni a helyzetén, vagy jól elvan benne. Ezért jobb, ha az egészet elengedem. A pénz az pénz, de már úgyis mindegy. Sose lesz meg, és ezen már a jó isten sem változtathat.
Hát mégse sikerült a fejem kiszellőztetni… Úgy érek haza, hogy bízom benne, végre egyedül lehetek, de Marci a kanapén hortyog. Kezd bosszantani a jelenléte. Nem akarom, hogy valaki ily módon belefolyjon az életembe. Eddig remekül elvoltam a mindennapokban, semmi szükségem arra, hogy megváltoztassák az életem. Ezért felébresztem.
– Ideje hazamenned, cimbora! – mondom neki.
Látszik a fején, hogy azt sem tudja, hol van.
– Mi történt? – kérdi.
– Kicsit több whisky ment le a torkodon a kelleténél. Ez történt. Viszont most húzzál haza és rendezd a dolgaidat!
Még nincs magánál, de feláll, megkeresi a telefonját meg a kocsikulcsát, és morog valamit. Aztán elmegy. Végre senkivel nem kell osztoznom a lakáson. Lehet, hogy valóban öregszem, mert már nem bírom elviselni, ha valaki betolakszik a magánszférámba.
Megint eszembe jutnak a nők: Lilla, aki azt sem tudom, mit csinál, de szoros pórázon tartva őrzik. Lívia, aki abban a hiszemben él, hogy vőlegénye van, aki szereti őt, miközben az épp egy másik nőnek csinált gyereket. Brigitte, akit nem ismerek, terhes, és meg fogja szülni, pedig állítólag egy kaland volt.
Lezuhanyozom, és arra gondolok, vajon nem jobb-e egyedül?
Végül levonom a konzekvenciát: határozottan jó és problémamentes.
Egész délután alszom és olvasok, ez egy ráérős nap.
Másnap reggel úgy látom a tükörben, hogy valamelyest javult az ábrázatom. Érdekes módon Lilla meg se említette. Talán tapintatból.
Éppen reggelizni akarok, amikor keresnek. Az öregek otthonából hív egy ápoló. Azt mondja, be kellene mennem, anyát nem tudja elérni. Giza megint agresszív.
Giza mama egy jámbor, parányi öregasszony, nyolcvanhét éves és a nagymamám. Két éve lakik az otthonban, de nem ez lesz az első balhéja. Félévente eszébe jut összetörni egy vázát a szobájában és olyankor válogatott szitkozódások közepette elküld mindenkit melegebb éghajlatra. Mégse teszik ki, mert sokat fizet és a rohamokat leszámítva bűbájos.
Egy órán belül ott vagyok, mondom az ápolónak, de muszáj ennem. Ez utóbbit nem teszem hozzá. Csinálok egy rántottát és állva befalom. Mi történhetett már megint? Anya telefonja meg biztosan lemerült, mert nem törődik vele. Attól tartok, ő is a mama sorsára jut pár éven belül.
Felöltözöm, és már pattanok is a kocsimba. A Pest környéki települést fél óra alatt elérem. Az épület szürke, de nem elhanyagolt. Gondosan odafigyelnek arra, hogy ne legyen elhasznált testszaga. Kertje hatalmas, és ha nem tudnám, kik lakják, azt hinném, szálloda. Giza mama úgy hívja, a pokol tornáca. Mindenki azért van benn, hogy egyszer onnan jusson a másvilágra, és az biztosan nem a paradicsom lesz. Mindig káromkodik, ezért biztos benne, hogy Szent Péter nem látja majd őt szívesen. Ezt minden alkalommal kifejti, valószínűleg bántja a tény, bár az ellenkezőjét állítja.
Azzal fogadnak, hogy először fáradjak az irodába. Közben csörgetem anyát, valóban nem veszi fel. Írok neki egy üzenetet, hátha eljut hozzá.
– Üdvözlöm! – mondja kimérten az igazgatónő.
Ötven körüli lehet, de sokkal többnek látszik. Barna Kleopátra-frizurája fiatalossá tenné, ha nem lennének mély ráncok a szája körül. Mosolyog, de a szeme rideg.
Köszönök. Hellyel kínál.
– Azonnal a tárgyra térek. Gizella asszony ma a szokásos váza akcióban kitörte az ablakot. Eddig ennyire nem durvult el a helyzet.
Alig bírom ki, hogy ne mosolyogjak. Nem tudom elképzelni a parányi öreglányt, ahogy tombol. De akciója akkor sem helyénvaló.
– Sajnálom – mondom. – Természetesen minden kárt fedezünk. Mi történt?
– Azt kiabálta, hogy adjuk vissza neki a gyerekét! Hiába nyugtattuk, nem hallotta meg.
– Miféle gyereket? Anyámra gondolt? Talán történt vele valami nagyon régen?
A ráncos szájú megvonja a vállát. Fehér blúza makulátlanul feszül a mellére. Idegesítően precíz rend van az asztalán.
– Nem hinném. Valami Barnabást követelt.
Megdöbbenek. Anyának nincs is testvére. Ezt meg is mondom a nőnek. Elfintorodik.
– Gondoltam. Tudja, az élet vége felé már zavarosak a gondolatok.
– De a mama nem szokott ilyen mértékben kiakadni.
– Ez igaz, de ahogy múlik az idő, egyre jobban öregszik az agy.
Felállok. Ettől a megállapítástól ideges leszek. Giza mama a második anyám. Mindenben számíthattam rá. Az ő agya nem öregszik, csak legfeljebb előjött egy keserű emlék egy eldugott rekeszből.
– Szeretnék beszélni vele! – közlöm.
– Természetesen, bár kapott nyugtatót, nem biztos, hogy ébren lesz.
– Akkor miért kellett bejönnöm? – kérem ingerülten. – Ezt telefonon is közölhették volna.
– Kedves Márk, szeretnénk, ha megértené, hogy az ápolóink nem erre vannak kiképezve. Ha még egy ilyen helyzet előfordul, megkérem, hogy keressen egy másik otthont a nagyanyjának.
– Rendben. – Annyira haragszom, hogy nem tudok mást mondani.
Megfordulok és elhagyom a szobát.
Amikor kilépek a folyosóra és elindulok az apró szobák felé a balszárnyon, észreveszem a nőt, akire a napokban ezerszer többet gondoltam, mint az életem során bárkire.
Fekete ceruzaszoknyában, bézs blúzban halad előttem, és izmos vádliját látva azonnal megkívánom. Még ott is, azon a rossz szagú helyen, mert igyekezzenek bárhogyan, az öregségszagot nem lehet elnyomni, keveredik a vizelet és az elmúlás szagával. A lány parfümje azonban utat hagy maga után. Döbbenetes, hogy itt látom. Mintha azt mondta volna, hogy az anyja kórházban van.
Nem akarom utolérni, inkább befordulok a sarkon Giza mama szobája felé.
Kinn egyre ragyogóbban süt a nap. Nehéz elhinni, hogy ez a sok öreg, megviselt test, amellyel a folyosón találkozom, valaha rugalmas és friss volt. Olyan, mintha ők eleve öregnek születtek volna. Ez ostobaság, de ez jut eszembe. Lívia illata azonban még mindig az orromban van. Barna hajzuhatagában szívesen elmerülnék.
fotó: Pinterest
