„Kinn egyre ragyogóbban süt a nap. Nehéz elhinni, hogy ez a sok öreg, megviselt test, amellyel a folyosón találkozom, valaha rugalmas és friss volt. Olyan, mintha ők eleve öregnek születtek volna. Ez ostobaság, de ez jut eszembe. Lívia illata azonban még mindig az orromban van. Barna hajzuhatagában szívesen elmerülnék.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Gyorsan visszaterelem a gondolataim Giza mamához. Puhán nyitom az ajtót, szeretném meglepni.
Az ablaknál ül, háttal az ajtónak. Haja teljesen ősz és apró kontyba van tekerve.
– Gyere, te széltoló! – mondja anélkül, hogy megfordulna.
Elnevetem magam.
– Látom, a szuper képességeid még működnek – mondom kedvesen.
– Pláne, hogy láttalak jönni az udvaron át.
Megölelem és megállapítom, hogy nem törékeny. Csak látszatra, de ölelésének ereje van.
– Beárultak? – kérdi cinkos mosollyal. – Fiacskám, ez itt rosszabb, mint egy óvoda. ott legalább gond nélkül belenyomhattam valaki fejét a homokba.
Hihetetlen egy nőszemély.
– Mi történt, mama? – kérdem.
– Mi történt volna? A szokásos. Szerettem volna mesélni valamit, erre csak nyomták volna belém a gyógyszereket. Hiába mondtam, hogy majd beveszem, meg hogy nincs is szükségem ennyi vitaminra, nem hallgatnak meg.
Leülök. Nézem lágy tekintetét, és tudom, hogy igaza van, de nem akarom felülbírálni az orvosokat.
– Mama, mi lenne, ha egyszer engedelmeskednél? Itt tudják, mire van szükséged.
Hangosan nevet.
– Meglágyult az agyad? – kérdi csillogó szemekkel. – Itt senki nem tudja, mire van szükségem. Ezek semmi mást nem akarnak, csak hogy csendben legyünk és lehetőleg gyorsan meghaljunk. Én meg nem szívesen teszek a kedvükre.
Nézem, és látom magam előtt a talpraesett kis nőt, aki talán többet törődött velem, mint az anyám. Nem lehet rá haragudni.
– Mi volt ez a gyerek téma? – kérdem pár másodperc csend után.
– Milyen gyerektéma? – Nem néz rám, kifelé bámul. Úgy tesz, mintha nem emlékezne, de pontosan tudom, hogy eljátssza.
– Kitörted az ablakot miatta. Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád.
Hallgat. Elfintorodik.
– Eszembe jutott a múlt…
Értetlenül bámulok rá, majd a törött ablaküvegen át ki az udvarra. Nem tudom, van-e jogom faggatni, de nem bírom ki, hogy ne tegyem.
– Elmeséled?
– Nem tudom, szükség van-e rá.
– Biztosan nagyon fontos, ha ennyi idő után is felkavar. Mama, mi történt? Kérlek, ne titkolózz, hátha segíthetek valahogyan.
Nem válaszol. Az ölében lévő könyvecskét nézi.
– Senki sem segíthet. Ma a folyosón megláttam egy gyereket. Komoly kis arca volt. Ő is pont ilyen lehetett volna. Ilyen szomorkás arcú, okos gyerek, ha felnőtt volna.
– Ki az az ő?
Megsimogatja a könyvet és hallgat.
– De te hasonlítottál rá… Sokszor hittem, hogy őt látom, de te nem ő voltál. Szerencsére.
Várok. Látom, hogy tekintete elréved, emlékezik.
– El akartam mesélni a barátnőmnek az egészet, mert ő megértett volna, erre az a nagydarab ápoló rám szólt, hogy inkább vegyem be a gyógyszert és pihenjek. Miért kellene pihennem folyton? Eleget pihenek. Emlékezni akarok és beszélgetni, de mindenki nyugtat, mintha egy rakás dinamit lennék.
– Akkor ezért repült a váza?
– Ezért is.
– Én meghallgatlak, te is tudod. De eddig egyszer sem akartad elmesélni ezt.
– Tudom, és nagy hiba volt. Rájöttem, hogy egy titkot sem szabad magunkkal vinni a sírba. A titkok mérgeznek.
Odalépek hozzá, megölelem. Percekig hallgatunk.
– Volt egy fiam – kezdi, de látom az arcán, hogy nem könnyű neki – Még anyád előtt. Kétéves korában elütötte egy kocsi – sírni kezd. – Az én hibám volt. Nem figyeltem oda, amikor hazaértünk a vásárlásból. Hagytam, hogy a kertben maradjon, amíg én kipakoltam az autóból. Kifutott az útra. Hallottam a fékezést és tudtam, hogy mi történik. Nem láttam, de egyszerűen tudtam. Amikor ott feküdt az úttesten olyan, volt, mintha aludna. Nagyapád akkor ért haza. Nem engedett a közelébe. Valaki hívta a mentőket, én meg nem tudtam megmozdulni. Elvitték és én nem láthattam. Azt mondta nagyapád, jobb lesz így. Nem lett jobb. Utána még két évig voltunk együtt. Amikor terhes lettem, elhagyott.
– Ezt hogyan tudtad elhallgatni? Hogy tudtál ezzel együtt élni?
Legyint. Megsimogatja a könyvet.
– Nem akartam, hogy anyád úgy nőjön fel, hogy tudja, már volt egy halál előtte a családban. Úgy éreztem, ez tönkretenné az életét. Rá másképp vigyáztam, ha már a fiamra nem jól.
Annyira megdöbbenek, hogy most én hallgatok. Eszembe jut, mekkora cirkusz kerekedett abból, hogy biciklizni akartam ovis koromban. Aztán a rollert is utálta a mama. Minden egyes dologért meg kellett küzdenem nála. Anya mindig azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy őt mennyire szabadon engedte, engem mindig túlságosan féltett. Talán ezért volt. Emlékeztettem a fiára.
– Az fáj a legjobban, hogy nem köszöntem el tőle, hogy hallgattam nagyapádra és nem néztem meg még egyszer. Nem láthattam apró arcát és hagytam, hogy így temessék el.
– Akkor hozzá jártunk ki a temetőbe… – jut eszembe egy régi emlék.
Bólint.
Így már nem tudom megmondani neki, hogy a következő cirkusz után ki akarják tenni az otthonból. Nem fontos. Majd találunk neki jobbat. Egy olyan fájdalom után, aminek begyógyulásához nyolcvan év is kevés, ez apró ügy.
– Képzeld, megismerkedtem egy nagyon kedves hölggyel!
Ez nem villanyoz fel. Továbbra is az elmondottakon töprengek.
– Aha – hümmögök.
Giza mama mintha hirtelen egy másik személy bőrébe bújt volna, lelkes lesz. Csillog a szeme és az emlékeket hagyja elúszni.
– Gyere, bemutatlak neki! Hadd legyek büszke jóképű unokámra.
Azzal feláll és apró lépteivel hozzám totyog. Belecsimpaszkodik a karomba és vonszolna, ha hagynám magam.
– Mama, nem vagyok vásári majom! – mondom ingerülten.
– Tudom, tudom, de ha már itt vagy, hadd lehessek előtte büszke. Legalább elmondhatom neki, hogy így nézett volna ki a fiam, mint te.
Az utolsó mondatra kényszeredetten felállok.
Belém karol, és szinte vonszol magával. A folyosó üres, mindenki a szobájában időzik.
– Ne ijedj meg, ha nem szólal meg! – mondja, mielőtt belépünk. – Nem beszédes fajta, de én nem bánom. Beszélek én helyette eleget.
Elmosolyodom.
– A hatos szoba – irányít, ahogy mindig.
Lenyomom a kilincset és az ajtó nyikorogva nyílik. A kanapén ül két nő, akik meglepetten fordulnak felénk.
– Évike, idenézz, kit hoztam? – kiáltja Giza mama.
Egy hozzá hasonló korú asszony mered ránk és mellette egy jóval fiatalabb, aki az unokája lehet. Gyönyörű barna haja a vállára omlik és a szemét hatalmasra nyitja, amikor meglát.
Lívia az, akit nemrég a folyosón láttam. Nem, az nem lehet véletlen, hogy itt fussunk össze, gondolom, de még nem mondok semmit.
Folytatás pénteken
fotó: Pinterest
